Egy dal zsong bennem s nékem többet ér,
akár egész Mozart, Rossini, Weber,
vágyódó, vén ütem, borongva lépdel,
s titkos varázsa már csak bennem él.
Ha hallom, lelkem ifjuk kétszáz évet,
a trónon Tizenharmadik Lajos,
lankás vidék…az alkony épp megérett,
a domb arany, az ég aranyhabos,
s kővel szegett, nagy téglakastélyt látok,
lábát folyócska mossa álmatag,
körül hatalmas park, hunyó virágok,
a színes ablakok piroslanak.
S egy ablakban fönn épp egy dáma lebben,
sötét szem, szőke haj lobog felém…
talán egy másik, régvolt életemben
már láttam egyszer – s most emlékszem én.
/Ford.: Radnóti Miklós/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése