Bozzai Pál: Elhagyatva

Udvarodon, tűzhelyeden zúg a szél,
Apád, anyád elbujdosott, vagy nem él.
Minek mennél haza? rossz ott a világ,
Minden falun megugatnak a kutyák.

Senki sem kiáltaná: isten hozott!
Senki sem emelne hozzád kalapot,
Nem ismerne meg a legjobb embered,
Aki, mint te, oly sokat nem szenvedett.

Nem fogyott még el bolygásod ideje
S nyomoruságod fekete kenyere,
Nem kopott még a bakancs el lábadon,
Mellyel bolygasz ismeretlen útakon.

Nem tudod, mily szilaj ló visz tégedet,
Mióta sorsod bujdosásba tévedett,
Árkon, vizen, hegyen, völgyön, bokron át,
Meg nem tartod ezt a szilaj paripát.

Oh ha sorsod néha rútul meggyaláz
S elmult régi napjaidra visszavágysz...
Gondolj jobbat, nincsen ott számodra hely,
Ahova vágysz, ahová emlékezel.

Egy helyen áll az égen dél, napkelet...
De az ember mindig változik, feled,
Letörölte az idő már azalatt,
Lépésed minden nyomát, árnyékodat.

Mint árnyékod nem hágy helyén meleget,
Ugy kihűlt már a te emlékezeted,
Mint te elhagyád hazád és nemzeted,
Ugy hagyott el téged aki szeretett.

Nézz keletre, nézz nyugatra, valaha
Feljön-e még jobb szerencséd csillaga!
Kérd az istent - ember rajtad nem segít,
Röviditse hosszu szenvedéseid!.