Bozzai Pál: Megtelt szív

Nem fér a szív, nem fér meg keblemben,
Jőjjetek be hozzám, jőjjetek!
Ki először kopogtat ajtómon,
Annak adom oda szivemet.

Adnám neked, odaadnám örömmel,
Oh hazám! kit én úgy szeretek:
De te elfordulsz éntőlem és nem
Ismered számüzött gyermeked'.

Mikor sötét éjnek éjszakáján
Senki nem lát, senki meg nem hall,
Akkor tenném áldozat gyanánt le
Szivemet kiégett lángival.

S adnám neked, odaadnám örömmel,
Oh leány! ha rám tekintenél:
De te elfordúlsz, mint aki megtört
Lelkem sötétébe nézni fél.

Mikor a hűs alkony föllegében
A legelső csillag felragyog,
Akkor mennék ablakodra híven
S megvárnám a fölkelő napot.

S adnám néked, odaadnám örömmel,
Jóbarát! kezet fogván veled:
De nem érzed az én érzeményem,
De nem érted az én lelkemet.

Mikor a sors zivataros éjén,
Legjobban szeretted messzefut,
Akkor látogatnálak meg, mint a
Villámlás az égi háborut.

Adnám neked, odaadnám örömmel,
Múlt napokhoz hű emlékezet!
De kopár meződön az én lelkem
Tövist lel, virágot keveset.

S adnám néked, odaadnám örömmel,
Szebb jövendő bűvös képe te,
De te nem vagy anyja a reménynek,
A te képed zordon, fekete.