Bozzai Pál: Vándor vagyok

Vándor vagyok, keresem
Elvesztett világom,
Keblemben kenyerem,
Hátamon a házam.

Az én utam végtelen:
Nincsen pihenésem,
Sem a múltban, sem jelen -
Sem a jövendőben.

Csendes, tiszta volt az ég,
Mikor utra keltem,
Enyhe szellők lengeték
A reményt felettem.

Feljött az est csillaga
S eltűnt nemsokára
A kietlen éjszaka'
Fellegsátorába.

Itt vagyok most néma, vad,
Idegen pusztákon,
Hallom a harangokat
Kongatják hazámban.

Ünnep-e vagy temetés,
Nem tudom, ne kérdem!
De mindegyik rezzenést
Halálosan érzem.

És ahányszor hallgatom,
Minden kongatásra,
Ráfelel siralmasan
Szivem dobbanása.

S minden dobbanásra meg-
Rövidűl az élet,
Sirhalmokon lépdelek,
Mint egy bús kisértet.

Arcomon nincsen virág,
Rég lehervadt róla,
Az elaggott ifjuság
Meghidegűlt csókja.

Kihűlt az emlékezet,
A remény kifáradt,
Kietlen jövő felett
Építeni várat.

Megszüntem már kérdeni:
Mit hoz ez az élet,
Mely vágyam' betölteni
Olyan szegénnyé lett.

Jámbor ohajtás, remény
És egy ifjú ábránd,
Mely egy szebb világ felé
Alkotott bűvlátmányt.

Álmok, tündérképei
Boldogabb jövőnek,
Lelkemnek jobb részei,
Mind, mind eltünének.

Jobb napom már elfogyott,
Üres lett a táskám,
Elszakadt bakancsomat
Nincs ki megfoldozná.

Nincs tüzhely, nincs födel,
Hideg éjszakára,
Nincsen egy meleg kebel,
Mely ölére zárna.

Vándor vagyok idegen,
Sivatag pusztában,
Keblemben kenyerem,
Hátamon a házam!