Porfelhő leng az Őrhalmon:
mintha valaki hajlongana -
talán napkeleti anyám
jött el, s nagyon sok a dolga!
Itt hajlong a puszta felett,
ruhája fény s fellegárnyék,
kötőjében könnycsepp ragyog -
gyermekének bús ajándék!...
Eljött most a hajnal szárnyán
a verítékivó szélben,
s hajtja a vadméhek raját,
hogy nekem is legyen mézem.
Igazgat a tojásokon,
hogy jól költsön a kis madár,
betakarja virággal, mert
fél, hogy a héja rátalál.
Lomha túzok szárnyaiból
cifra tollat tép ki keze,
s leejti, hogy örüljön majd,
ha megleli - a gyermeke.
Tücsköt himbál ujja hegyén,
pillangót fog ki a szélből,
fűmagot vet a lónyomba,
s esőt hívogat az égből.
Tenyerében gyíkot altat
pici viráglevélpárnán...
Őmaga búsan sírdogál
a kastélyok hideg árnyán.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése