Én nevetem a bárgyú, bamba népet,
ki mint a borjú, az arcomba bámul.
Én nevetem a rókát, aki szépet
hazudva szaglász, orvul és galádul.
Én nevetem a majmot, aki képet
mutatva tolja föl magát birául.
Én nevetem a gyávát, aki tépett
bosszúval les ránk a sötétbe, hátul.
Mert hogyha boldogságunk már a porba
és összetörnek minket és levernek
és kincseink a lábunknál hevernek
és szivünk vonaglik eltiporva,
mit összezúzott a baj és a jaj,
a vigaszunk a szép és vad kacaj.
/Ford.: Kosztolányi Dezső/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése