I
Arc, táj s perc:mind köd, ború -
nagy út sürget, szomorú...
Hullaarcú, néma hold
tekint szét a zord vidéken
s fénye egyre szomorúbb...
Tarts ki, szívem - nagy az út!
S ugyanakkor, ott, hova
már csak emlék visz haza,
ugyanaz a néma hold
ring a genfi-tó vizében...
Óh arc, táj s perc, fényre-gyúlt!...
Megyünk - hunyj ki, drága múlt!
II
Oh, hazai föld!...Hófelhők derengő
füstje lebeg az őszi kép fölött:
a láthatáron kék szalag az erdő,
de lassan mindent eltakar a köd.
Oly csupasz a táj! - Végeláthatatlan
s egyhangú ez az örök szürke szín...
Itt-ott fény csillan a beállt patakban
s az állóvizek első jegein.
Se hang, se mozgás...Összetörve, tétlen
sorsába már belenyugodva itt,
az időtlenség önkívületében
az ember csak egymaga álmodik:
tekintetében megfakul az élet,
s nem hiszi, bár tegnap még látta, hogy
van táj, ahol szivárványtarka bércek
képe kék tavak tükrében ragyog.
/Ford.: Szabó Lőrinc/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése