Ázik a gyökér a földben,
ázik a nyálkás mag a földben,
ázik, ázik, a halott a földben.
Hunyt szemmel fekszem, szívem
ritmusával
rezzen velem a paplan. Fölöttem zeng az
eső,
tömött rendekben millió füzér veri a
földet.
Most mindenütt esik, fölös tengereit
önti
a félgömb éjszaka, riadt városok
fölött
és tunya mezők fölött sistergő
oszlopokban áll a víz
végtelen ostorokban száll a víz,
tetőn át
és paplanon át és húson át vacogó
csontomig
szivárog és dobol és dobol és áztat,
óh jaj! kimossa belőlem az életet!
Egyszer tavasz lesz, a nedves gyökér
nagyot nyujtózik meglazult
börtönében,
s titkos felelettel millió rügy
buggyan a száraz ágból.
A vak magok duzzadt burkaikból kilépnek,
nehéz földet emelve gyenge vállaikkal
nyirkos sírjukból kitörnek az édes
nap elé.
Egyszer tavasz lesz. A földbe zárt
halott fölött
tavaszig mélyen besüpped a domb.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése