Vargha Gyula: Szent éj

 

A jóslatos nagy éj leszállott,
Betölti az egész világot.
Titkos bűv és varázs,
S boltján a messze mélylő égnek
A csillagok csodásan égnek,
Ég és föld oly csodás.

 

S az éj ezüstködén keresztül
Halk, tiszta dal zöngése rezdül:
Égből hangzó dalok.
S köves határán Betlehemnek
Az égi dalra fölserkennek
Az alvó pásztorok.

 

S hol egy új csillag gyúlt az égen,
Megindulnak magas tevéken
Napkelet bölcsei.
A vágyó szív sejtelme, szomja,
Őket az új csillaghoz vonja,
Örvendezvén neki.

 

S imádva, Hozzá járulának,
S tevéi terhét, mind, urának
Lábához rakja le,
Ajándokát ajánlva önként,
Aranyat, mirhát, drága tömjént,
S hű szivét is vele.

 

És ül a gyermek anyja karján,
Boldog mosoly rezg, játszik ajkán,
Kis szive úgy örül.
Arczán a földi gyermek bája:
De nézd! a szentek glóriája
Fénylik feje körül.

 

Reá az éj nem ejti árnyát,
És mosolyában, mintha szárnyát
Próbálgatná a szó,
Mitől lehull a súlyos álom,
Úr lesz az élet a halálon,
És újjá lesz az ó.

 

Oh szent, szent titka a nagy éjnek!
A csillagok fenn most is égnek,
De sápad glóriád.
Napnyugat bölcsei megtagadnak,
Nem hisz már gyermek-ajakadnak
A megvénült világ.