Avetik Iszahakjan: Az otthon füstje

Hazai vidék, nézek újra rád,
mint hajdanvaló gyermek ámulok,
égnek fönn örök lángos csillagok,
s csodákkal telik ismét a világ.

Vidáman szökell, csillámlón kacag
játszótársam a patak vize lenn,
meglátom smaragd színe tükreiben
virágként nyíló, fodros arcomat.

Esti nyugalom kéken kiterül,
jókedvvel rikolt egy madár a fán,
gondba süppedőn látom, jó atyám,
szokott ösvényén ballag egyedül.

De immár anyám hívó hangja szól,
játékból elég, késő este van:
kényeztet, becéz, mosolya olyan,
mint a Nap, minek párja nincs sehol.

Tűz ropog megint ősi tűzhelyen,
édes füstje mint tömjén szaga száll.
Beszélgetnek...s én félálomban már
ábrándok, mesék útját követem.

Nem kívánok én többet, mint e füst,
semmit a kihalt, meztelen-rideg
földön, irigyelt nőt, se hírnevet,
világ kincse sem drágább, mint e füst.

Mellé ülve hadd érezzem szagát,
lássam benne, mint hajdan gyermekin
láttam, elveszett hű szeretteim,
s csodákkal telik ismét a világ.

/Ford.: Fodor András/