Thómas Gudmunsson: Népdal

Gyereklány voltam én, a poros kis falu
egyszerü parasztlánya.
Jajaj, tündér tavasz, hogy izzott a zsalu,
égett az ablaktábla.

Öleltél, szép legény, tizenhat évesen,
tavasz terült a rétre.
De sok nyáréjen át aludtunk édesen!
A szívem szakad érte.

De feltámadt a szél, de hullott a levél,
hullott az útra sárnak,
és elszunnyadt a szív, és megdermedt a vér
és ránk gondolt a bánat.

Ifjúságom, napom, sorvadni látlak én,
mosoly szárad a számra:
virrasztottam, legény, ágyad mellett, szegény,
hány éjen át hiába!

Lázálmaid rétjén fényes virág fakadt,
kivirágzott kegyetlen:
elvarázsolt hangod, elátkozott szavad -
könnyek a két szememben.

Kitéptek karomból, legény, kegyetlenül,
igen magamra hagytak.
Üres a vetett ágy, virrasztok egyedül,
vérszínben ég az ablak.

Csöndesen, kishúgom, a puszta kerten át,
hol télre jár az élet!
Engem álmodik ő, én vagyok a virág,
s meghalok, ha fölébred.

/Ford.: Orbán Ottó/