Kosztolányi Dezső: Éjjel

Ha barna szárnyával beföd az alkony,

mint óriás, véres tollú madár,

s zúgó fejem kemény párnámra hajtom:

kitör szívemből a bú árja már,

s zajgó keservvel és kétségb’esetten

panaszkodom, a kínok kínja vár.

S az égre sírok föl, miért szerettem?

Hogy így epedjek lázas éjjelen,

s kimondhatatlan bút hordjak szívemben!

És kérdezem, meddig kell nyögve lenn

szenvednem a göröngyös földhatáron –

s tudom, sötét sorsom reménytelen.

A hű szerelmet mindhiába várom,

csak öntüzében hervad el szívem,

s látom, mit építék régente, már rom.

Arcom tüzét hűs könnyel enyhítem,

s egy vasmarok ragadja meg a torkom,

mert nem vigasztal, nem gyújt semmi sem…

Minek tudásom halmozgatni folyton?

Minek rohanjak éppen én elő,

ki napjaim fáradtan járva hordom!

Lassan kifogy karomból az erő,

a nagy tusákra már ásítva nézek,

másé a rózsakedv, a gyenge nő,

és ekkor érzem, elfed az enyészet.