A tar mezőkön ballagok,
utam hű társa, véled,
s kiárad, mint ó templomok
homályában, a lélek.
Tetőtlen, csöndes őszi nap,
egy rekedt hangú csóka
kiált csak kóbor társakat,
s köhög egy vén anyóka.
Alacsonyan leng, fodorul
füstje az ócska csűrnek.
Elnézzük hosszan, szótlanul,
a darvak hogy repülnek.
Száll, száll az ék az égen át,
vezére sírva krúgat.
Miért jajong, miért kiált,
hírlője őszi búnak?
Süppedt falvak gunnyasztanak
ínségesen, sötéten.
Megsűrűsül az alkonyat,
tűz gyúl a messze réten.
Ó, ínséges hazám, orosz
földem, mi vagy te nékem?
Ó mondd, miért, miért zokogsz,
én árva feleségem?
/Ford.: Lator László/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése