Kitárom ablakom. Milyen komor
az októberi nap.
Az udvaron egy gebe kóborol,
hókácska és riadt.
Karmos szélben kavargó, rebbenő
pihés havacska hull.
Finom fejét ingatja egy fenyő,
fáradhatatlanul.
Az ifjúság, a gondtalan napok,
az bizony odalett.
Az udvaron szegény, agyonfagyott
fiúcska őgyeleg.
Minden a régi, az van, ami volt,
s nem változik soha.
A lóhoz és a fiúhoz a zord
fagy ma is mostoha.
Padlásra űztek engem is, pedig
nem volt rá semmi ok.
Nem hallgatták igazam érveit,
s dohányom elfogyott.
Mégis, szabad szándékkal akarom
a szabad életet,
bár borba néztem, s fénylő csillagom
kihunyt fejem felett.
Poharamban már régen elmerült.
Örökre elhagyott?
De újra érzi lelkem a derűt:
jócsillagom ragyog.
Az ablakban villog-remeg, szemem
mélyén fényesedik.
Most kezdődik, csak most az életem!
Úgy érzem szárny repít.
Jószág, cókmók utánam nem marad,
elviszem, ami van.
Most érzem, érzem nagy hatalmamat!
Eltűnök nyomtalan!
A fiúcskához szállok át a zord
tűzviharon, szelen.
Minden a régi, az van, ami volt,
csak éppen nélkülem!
/Ford.: Lator László/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése