Kálnoky László: A sötétség felé

Felhőket terel a szél, juhnyája

legel minden csillagot az égről.

Láthatatlan utain sodor a vér

halált hozó, parányi szörnyetegeket.

Beszívjuk orron, szájon át

végzetünket. Nem küzdünk ellene.

Bennünk szaporodik, elhatalmasodik,

legeli bensőnk égboltjának

csillagait. Már nem ijeszt ránk

a sárga arc a tükörből, a fakuló

kék szem, a szemöldök eldurvult, őszülő

tüskesövénye. Pedig tudjuk, nehéz a föld,

beroppantja koporsónk fedelét.

Orrlyukon, szájon át belénk szivárog

az őszi esők nyirkos, de mégsem

fázunk többé, pedig a melegség éltet.

Nem bánt a sötétség, pedig csak a fényt szerettük.

Bútoraink kődarabok, a kóróvá száradt óraingát

hideg szél lengeti jobbra, balra.

Könyörögni kellene, de nincs kihez,

lázadni kellene, de nincs ki ellen.

Csukja takarja a hófehér fejét,

nem akar, nem tud a halálraítélt

számonkérő szemébe nézni,

pedig védtelenebb az a hernyónál,

a házatlan csigánál.