Az emberek beszélnek fájdalomról,
Rakásra hordva sok bút, bánatot;
És mondja mindenik a magáéról,
Hogy már a földön az a legnagyobb.
Hallgatva némán ennyi bút, keservet,
A magamét én el nem mondhatom.
Keresem a magányt, a véghetetlent,
Csak ottan önthetem ki bánatom.
Hol legsürûbb az erdõ, legsötétebb,
S a szél elalszik a falevelen,
Mintha megállna percre idõ, élet, -
Leborulok sohajtva: "istenem,
Hát e világon semmi sem tökélyes!
Nincs alkotásod kifogástalan.
Ha fogyatékos minden, ami véges,
Teljes talán, ami határtalan?
Te, aki ülsz ott arany fellegtrónon,
Teremt, változtat, öl vezényszavad;
Míg lényeid itt hánykolódnak gyarlón,
Elégedett volnál te egymagad?"
És láthatatlan elborul az égbolt.
Valami árny vonul el odafönt.
A mozdulatlan levegõ meredt, holt.
Mintha befagyna, dermesztõ a csönd.
És mintha megszólamlanék az isten,
És hallanék fohászt, mélyet, nagyot:
"Hozzám hasonló e világon nincsen;
Mindig magamban, egyedül vagyok!"
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése