Sárközi György: Kilátó

A kilátó magasan van

A gyertyános hegyoldalban.

Öreg torony, mohos fából,

Ki ácsolta, már nem ácsol.

A tekintet messze szállhat

Innen, hegy-völgyet bejárhat,

Alácsapva, felrepülve

Csatangolhat, mint a pille.

Mint nagy kecskebéka, zölden

Piheg a tó lenn a völgyben,

Körülötte erdő méláz,

Partján lángol a fürdőház.

Úri népek tesznek-vesznek

Ott lenn: innen apró tetvek,

Akár testük olajozzák,

Akár a vizet fodrozzák.

Minden bajuk, betegségük,

Pénzük, örömük, éhségük,

Címük-rangjuk: innen nézve

Csupán levegő rezgése.

Amit itt fenn egy darázs dong,

Nékem gondjuknál nagyobb gond

S egy kis cinke csiccsenése

Szebb, mint kacajuk csengése.

Hol véget ér villa, szálló,

Kezdődik egy nagy kaszáló,

Azon túl a falu látszik,

Berkek között bújócskázik.

Ismerem én azt a falut,

Benéztem a cifra kapuk

Mögött a kicsi szobákba,

Föl a füstös gerendákra.

A gazdával itten-ottan

Összeálltam, szót váltottam,

És a szemem lesütöttem,

S elmentem szívenütötten.

Milyen jó, hogy a viskókat

Csak egy tekergő siklónak

Látom innen s ember helyett

Madarakkal beszélgetek.

Fütyörészve, nem szavakkal

Beszélek a madarakkal,

Mert minden szó tehetetlen,

Minden szándékról letettem.

A kilátó magasan van

A gyertyános hegyoldalban,

Öreg torony, mohos fából,

Kimagaslik a világból.