Versem - bánatból vagy te s vágyból,
mint ház téglából, asztal fából.
A sellő a Visztula partján
halk egyhangúsággal dalolja,
hogy a hullám ugyan halandó,
de lenn örök a nem-mulandó.
Versem - tömör vagy, mint e sellő
ezüsthúrból font hajfonatja,
kemény vágyból szöktél magasra,
mint a forrás, mely kőből serken -
ó te, hazám és ifjúságom
kőromjaiból készült versem,
szivárvány-könnyel muzsikáló.
Áradj hömpölygő szenvedéllyel.
Messzibe nyúlj, nyújtózkodj, érj el
ama Hazai Rég-Napokba,
hol a Visztula habja csobban,
fogd be magad a habzó hámba,
rímeid sóvár ajkát nyisd szét
s igyál, szívd magad tele ismét,
és a két szent szót mondd ki lágyan:
vers, anyanyelvem édessége,
Lengyelország, anyám beszéde,
ó, anyám, kihez soha más szót
nem találtam, csak imádságost,
anyám, ki csöpp gyermekednek
csengő szavakat énekeltél
- ősz fejében még visszazengnek -
s mikor fiúvá lett a gyermek,
mazurkát, melytől szívem ámult,
mert a hang ott visszhangot kerget.
S tanítottad a miatyánkra,
majd jött az "éltető
egészség"...
S mindez egy nyelvbe volt bezárva,
ama nyelvbe, melyen ma kétség
s remény közt hánykolódva, mintha
egész poéma lenne, csendben
kétszavú kis himnusszal zengem,
hogy a Visztula hangja csobban...
Anya, vers, hon szentháromságát
nem lehet összefogni jobban.
Dalomba tűzöm:...habja csobban!
Zúgását űzöm:...habja csobban!
Vallok az elesett Poézis
törvényszékén: ki nyelvem medrét
szeretetből mélyig felástam,
megleltem szenét, ékkövét is,
s arany homokját ismerem rég,
s gyüjtögetem, mint háncskosárban
kökényt, harmatos villanását,
s Massachusetts füvében, húsos
brazil virágok közt s a White Plains
fái közt a hangok hibátlan,
önszülte ércét megtaláltam:
kinek ugy adatott csak élnem
nyelvem lombjában, gyökerében,
mint méhnek az erdei kasban,
s nyelvem igazát szomjasabban,
mint mohó száj a friss cseresznyét,
ezüstebb, vígabb lengyel dalt én
nem találnék, bárhogy keresnék.
Folyóm! ki híven ismételted
habodban Varsó csillagárját,
pirkadatát és alkonyát,
mint ahogy szép verset szokás,
folyékonyan, de a halk, fojtott,
meghatott hang elcsuklik olykor
- vizen megtörő fénynyaláb -,
hogy még szebben görgesse aztán
bekönnyezett habját tovább.
Ó, folyó, ki emlékezetből
tudtad egünk kék költeményét,
felhőink strófáit, a hajnal
Iliászát, vihar "sagá"-ját
s csillag-bibliánk énekét,
míg sorsod nem lett lángragyúlni
Varsó tüzében s üvöltözni
bőszen, mert minden lengyel város
Jóbja - Varsó üvölt feléd.
Az ég, mely meghasadt feletted,
bíborosra festette tested
és így úsztál a rendületlen
árral büszkén, szabad magad,
s az égő házak földig hajtott
gyászfáklyáinak tüzes lángja
vérvörösen beléd szakadt.
Szép Visztulám, e vörös fényért,
mely hű öledben most is ég még,
visszajövünk egykor, ne félj,
vissza új hittel, ifjúsággal
s új dallal, melyben mint a szélvész
zúg majd a vers, a fény, a vér!
/Ford.: Sebők Éva/
