2015. február 3., kedd

Majtényi Erik: Hópehely


Hópehely,
csillogó,
hull a földre
millió,
táncra perdül
szüntelen
táncos kedvű
ünnepen.

Hó alatt
a lágy mező,
hó alatt
a háztető,
pehely lebben,
könnyed, táncos
bálterem
az egész város.

Elcsitul
a fagyos szél,
hej, ilyenkor
szép a tél,
jég virága
lombosodik,
hóvirágról

álmodozik.

Bencze József: Hóember



Felhők mögül néz a Nap,
tőle fél csak néhanap.
Ruhája szép köd-selyem,
távolból már leng-lebeg,
víg gyermekek kacaját
visszhangozza, arra várt.


/Forrás: "Tél csengői csengenek"/

Zalán Tibor: Hó szakad


Jön a hó, fújja szél,
Utca végén már a tél.
Didereg, dudorász,
Ingadozik a bogáncs,
Tüsszent a bogár.

Árkon át nyúl szalad,
Lábnyomába hó szakad,
Meg-megáll, szimatol:
Agár csahol valahol.

Alacsony, szürke ég,
Lángos csillag már nem ég.
Mély ködön átszalad:
Almafára ül a fagy.


/Forrás: "Tél csengői csengenek"/

Tordon Ákos: Csengő tél


A tél csengői csengenek,
harangoznak a csendnek,
vállakon fehér kendők,
alusznak mind az erdők.

Alusznak mind az erdők,
vállukon fehér kendők,
a tél csengői csengenek,

harangoznak a csendnek.

Váci Mihály: Pacsirta


Tetszik lentről a vergődő, merész,
örökké hajszolt felemelkedés:
a mindig magasabb, az örökös,
az egyre feljebb feszített körök,
a fel! csak fel! az elkápráztató,
szivet robbantó vad kapaszkodó.
tetszik a fojtogató szívverés.
Ki tudja: e meredek mily nehéz!
Mit kell legyűrni, milyen terheket,
mily súlyos a szív a világ felett,
mikor lehúzza mindenki oda, hol
igazán boldog volt valamikor.

Körözni csak fenn, mindig afelett,
amit bevallhatatlanul szeret,
és távolodni mindattól, ami
szárnyra bocsátotta: - a hajdani
mezők, a föld meleg lehelete,
az ismerős táj áldó tenyere:
a fészek lenn a porban, fű között
már régen nem látszik, de csak afölött
száll, csak az a föld pólusa neki,
- szivét bénítják hű mágnesei.

De lentről egyre űzik hangosan:
csak feljebb szállhat, - mérik pontosan!
Madárnak addig tartják csak, amíg
az égre írja haldoklásait.
Addig pacsirta csak a nyomorult,
amíg sikolt, vergődik, s lángragyult
röpte veszélyes szép csóváival
önhullásán nyer újult diadalt,
amíg könyörgése spiráljain
parittyaként csavarja fel a kín,
s mi átszegezi: a lelkesedés
dárdája magasra tartja szivét,
oda, ahol, ha szól, kiált, dalol,
a sziv vére a torkon át kiforr.

És ő csak száll, lobogva egyre fel.
Már nem hallani - sír vagy énekel?
Már nem is látni - hol van, merre tart?
Csak magasabbról hallani a dalt.
A láthatárra, égre száll, s tovább:

- csillagok közt zengi a föld dalát.

Paul Éluard: Szabadság


Kis irkalapjaimra
Padomra és a fákra
Homokra és a hóra
Felírlak én

Minden beírt papírra
Minden üres papírra
Ha nincs hamura kőre
Felírlak én

Ó képek aranyára
Harcosok fegyverére
Királyi koronákra
Felírlak én

Dzsungelre sivatagra
Fészekre rekettyésre
Zengő gyermekkoromra
Felírlak én

Az éj csudáira
Fehér cipó napokra
A mátka évszakokra
Felírlak én

Az elrongyolt egekre
A lápra mely penész nap
S tóra mely eleven hol
Felírlak én

Mezőre láthatárra
Szárnyrakelt madarakra
Árnyak malmaira
Felírlak én

A friss hajnali szélre
Tengerre és hajókra
A tébolyult csucsokra
Felírlak én

A habzó fellegekre
Verítékező viharra
A sűrű unt esőre
Felírlak én

Szikrázó villanásra
Tornyosuló szinekre
A mezítelen valóra
Felírlak én

Az ébredő dűlőkre
Kitáruló utakra
Szétáradó terekre
Felírlak én

A fényre mely kigyullad
A fényre mely elalszik
Sok régi otthonomra
Felírlak én

Szobámnak a tükörben
Kettészelt gyümölcsére
Ágyam üres héjára
Felírlak én

Nyalánk kis kutyusomra
A fülét hegyezőre
A balog macskára is
Felírlak én

Ajtóm trambulinjára
Meghitt kis tárgyaimra
Az áldott lángu tűzre
Felírlak én

A nyíló női testre
Baráti homlokokra
És felémtárt kezekre
Felírlak én

Döbbenet ablakára
Figyelmes ajkivekre
A csönd fölé magasan
Felírlak én

Feldúlt rejtekeimre
Ledőlt fároszaimra
Búmnak merő falára
Felírlak én

A vágytalan hiányra
A meztelen magányra
A halál grádicsára
Felírlak én

A boldog gyógyulásra
A szétfoszló veszélyre
S emléktelen reményre
Felírlak én

S ez egy szó erejével
Kezdek el újra élni
Hogy rádismerjek s neveden
szólítsalak

Szabadság.


/Ford.: Somlyó György/

Julian Tuwim: Lengyel virágok ( részlet az epilógusból)


Versem - bánatból vagy te s vágyból,
mint ház téglából, asztal fából.
A sellő a Visztula partján
halk egyhangúsággal dalolja,
hogy a hullám ugyan halandó,
de lenn örök a nem-mulandó.
Versem - tömör vagy, mint e sellő
ezüsthúrból font hajfonatja,
kemény vágyból szöktél magasra,
mint a forrás, mely kőből serken -
ó te, hazám és ifjúságom
kőromjaiból készült versem,
szivárvány-könnyel muzsikáló.
Áradj hömpölygő szenvedéllyel.
Messzibe nyúlj, nyújtózkodj, érj el
ama Hazai Rég-Napokba,
hol a Visztula habja csobban,
fogd be magad a habzó hámba,
rímeid sóvár ajkát nyisd szét
s igyál, szívd magad tele ismét,
és a két szent szót mondd ki lágyan:
vers, anyanyelvem édessége,
Lengyelország, anyám beszéde,
ó, anyám, kihez soha más szót
nem találtam, csak imádságost,
anyám, ki csöpp gyermekednek
csengő szavakat énekeltél
- ősz fejében még visszazengnek -
s mikor fiúvá lett a gyermek,
mazurkát, melytől szívem ámult,
mert a hang ott visszhangot kerget.
S tanítottad a miatyánkra,
majd jött az "éltető egészség"...
S mindez egy nyelvbe volt bezárva,
ama nyelvbe, melyen ma kétség
s remény közt hánykolódva, mintha
egész poéma lenne, csendben
kétszavú kis himnusszal zengem,
hogy a Visztula hangja csobban...
Anya, vers, hon szentháromságát
nem lehet összefogni jobban.
Dalomba tűzöm:...habja csobban!
Zúgását űzöm:...habja csobban!
Vallok az elesett Poézis
törvényszékén: ki nyelvem medrét
szeretetből mélyig felástam,
megleltem szenét, ékkövét is,
s arany homokját ismerem rég,
s gyüjtögetem, mint háncskosárban
kökényt, harmatos villanását,
s Massachusetts füvében, húsos
brazil virágok közt s a White Plains
fái közt a hangok hibátlan,
önszülte ércét megtaláltam:
kinek ugy adatott csak élnem
nyelvem lombjában, gyökerében,
mint méhnek az erdei kasban,
s nyelvem igazát szomjasabban,
mint mohó száj a friss cseresznyét,
ezüstebb, vígabb lengyel dalt én
nem találnék, bárhogy keresnék.

Folyóm! ki híven ismételted
habodban Varsó csillagárját,
pirkadatát és alkonyát,
mint ahogy szép verset szokás,
folyékonyan, de a halk, fojtott,
meghatott hang elcsuklik olykor
- vizen megtörő fénynyaláb -,
hogy még szebben görgesse aztán
bekönnyezett habját tovább.
Ó, folyó, ki emlékezetből
tudtad egünk kék költeményét,
felhőink strófáit, a hajnal
Iliászát, vihar "sagá"-ját
s csillag-bibliánk énekét,
míg sorsod nem lett lángragyúlni
Varsó tüzében s üvöltözni
bőszen, mert minden lengyel város
Jóbja - Varsó üvölt feléd.
Az ég, mely meghasadt feletted,
bíborosra festette tested
és így úsztál a rendületlen
árral büszkén, szabad magad,
s az égő házak földig hajtott
gyászfáklyáinak tüzes lángja
vérvörösen beléd szakadt.
Szép Visztulám, e vörös fényért,
mely hű öledben most is ég még,
visszajövünk egykor, ne félj,
vissza új hittel, ifjúsággal
s új dallal, melyben mint a szélvész
zúg majd a vers, a fény, a vér!

/Ford.: Sebők Éva/
Szeretettel köszöntök
Minden kedves böngészőt!





"Legjobb lenne hallgatni,
nem mozdulni,megállni,
nem érezni és nem látni?,
de akkor elfelejtenék embernek lenni!"
jazsoli5