André Chénier: A fogoly lány

Most zsendülő kalászt kasza le nem kaszál,
és nem fél a borág, míg táplálja a nyár
s a hajnali szép adományok.
Szép vagyok, ifjú még, mint a kalász s a borág,
és bá most csupa gond és bánat a világ,
csak élni, csak élni kivánok.

Ölelje a halált a szikkadt bölcselő!
Meghajlik a fejem, ha észak szele jő,
és sírok és megint remélek.
Ha egy nap keserű, jön édesebb hamar.
Nincs-e a tengerek vizén is vad vihar
s utóíze olykor a szélnek?

Még nem vesztette el ábrándjait szívem,
el nem nyom börtönöm sötétlő fala sem -
az ifjú remény röpít engem!
Szökve a madarász törvesszei közül
Philoméla vígan az ég felé röpül,
hogy kék mezein dala zengjen.

Már énrajtam a sor? Nyugodtan ébredek
s nyugodtan alszom el, nem gondtól mérgezett
az ébrenlétem, sem az álmom.
Ha reggel fölkelek, minden szem rám ragyog,
s levert arcokra még, ha itt velük vagyok,
az örömet visszavarázsolom.

Oly messze, messze még végétől szép utam,
a hosszú szilfasor, mely szemben elsuhan,
még alig kezdődött a parton.
E teli serleget az életlakomán
nem érintette még, csak egy percre a szám,
s még kezemben óhajtva tartom.

Ez csak a kikelet - hadd fejezzem be még
Az évszakok szerint az év nagy ütemét,
az aratást látni szeretném.
Csillogva száramon a szép kert díszeként
nem láttam égni még, csak a hajnali fényt -
hadd várjak, míg eljön az estém!

Maradj, halál, maradj! Vigasztalj szíveket,
melyekben szégyen ül és halvány rémület,
s nem kell a hervadást kivárnod.
Lombos lugast nekem még Pales tartogat,
a Múzsák szép zenét és Ámor csókokat -
csak élni, még élni kvánok!"

Hallgattam napra nap sóhajtó hangjait,
így ébresztgette már rab lantom húrjait
egy fogoply nő bús epedése.
A lassú és nehéz napokból dal fakadt,
az édes, fiatal és naiv szavakat
hajlítva vers ütemére.

Így született a dal, fogságom társa ez,
s még eljön az idő, hogy nem egy ifjú lesz
kiváncsi e szép lány nevére:
szépségétől ragyogott beszéde és feje,
s ki közelében élt, mind együtt félt vele,
hogy a másnapot is megérje.

(Ford.: Vas István)