A tündérek adománya
Nem szabad elcsüggedni, szólt az öreg, vak Lizi néni és leaszott kezével simogatta a két gyermek szőke fürteit, kik halkan zokogva, ott ültek mellette, a kórház kapuja előtt álló padon.
- De mikor olyan borzasztóan szomorú sors ért bennünket - sopánkodott Rózsika. Mi lesz velünk?
- Bizony én sem tudok semmi okosat - suttogott Marci. Egy krajcárunk sincs a háznál, jó anyánk pedig halálosan beteg. Még másnapig mindig remélte, hogy bevégezheti a méltóságos grófné csipkéit: azzal mindjárt szerezhetett volna egy pár forintot -, de oly gyönge szegény, hogy az ujjait is alig képes mozgatni. A méltóságos asszonynak holnap visszavisszük a megkezdett munkát, és megmondjuk neki, hogy anyuskánk nem dolgozik tovább. Így legalább ő is fogja tudni, hogy hányadán van vele. De hogy mi hogy leszünk...
- Gyerekek, szólt most az öreg Lizi néni, még egyszer kérlek, ne essetek kétségbe. A jó Isten majd meggyógyítja anyukátokat, okvetlenül meggyógyítja. És másképpen is megsegít majd benneteket. Sok olyan esetet megértem én már, amikor az embereket csodálatos módon mentette ki a legnagyobb szükségből. Fiatal koromban egy fiatal molnárt ismertem itt a Sión, a betegség és a balsors úgy elpusztította, hogy azt sem tudta, hogy mihez kezdjen. A hitelezők már a malmát, egyetlen örökségét, a hozzá tartozó kertecskével és pár hold földdel együtt el akarták venni tőle. Emiatt majd megszakadt a szíve és az árverés előtt való este, keservesen sírdogálva járkált a Balaton partján, azon tűnődve, hogy bűn-e, ha szomorú életének a hűs hullámok közt vet véget. De ím, egyszerre csak csillámlani lát valamit a homokban és amint lehajolt utána, ősrégi művű gyöngyék került a kezébe. Mérhetetlen értékű kincs volt ez, mely kimentette minden bajából. Az emberek persze sok mindenfélét beszéltek és azt hitték, hogy a gyöngyszem a vízi tündérek ajándéka, ami megrontja majd a molnárt. De a plébános úrnak igaza volt: Isten adománya volt az és tiszta szerencsét hozott a molnárnak, aki nagy alázattal fogadta. Ki tudja, hogy régen, nagyon régen, ki vesztette el a tóban ezt a kincset és ki tudja, mi mindent rejt még a sok ezer esztendős Balaton! De a jó Isten más utat és módot is talál még, ha segíteni akar valakinek a baján. Azért hát vigasztalódjatok, egy ezüst forintosom nekem is lesz még valahol a ládám fiában.
A gyermekek azonban még keservesebben zokogtak. Nagyon ráillet, az öreg, jó Lizi nénire, hogy a megtakarított utolsó filléreit is odaadja, de mily szomorú dolog az, hogy el kell fogadniok! A szegény özvegy, ki most bent, a szegények házában, nyomorúságos szalmaágyon, nyugtalan lázban fekszik, jobb és szebb napokat látott valaha és bizony a gyerekek sem álmodhatták bölcsőjükben, hogy a szegény öreg, ki máskülönben az ő szüleik házánál kéregetett, most saját utolsó pénzét fogja nekik alamizsnául nyújtani.
A fiatal gazda, a család feje és eltartója, életének virágában halt meg és a nyomor gyorsan, feltartóztathatlanul köszöntött be az özvegynél és az árváknál. A hosszas betegség képtelenné tette bármiféle munkára is, a makacs láz pedig még szorgalmas keze munkájától is megfosztotta!
Szerencse, hogy a hű szívű, vak Lizi néni vigasztalta őket és tanácsaival támogatta.
Ma azonban még az ő biztató szavai sem bírták a gyermekek elszomorodott szívét felderíteni. Az éhség fáj és az az érzés, hogy most csakugyan vége mindennek és beköszöntött a legnagyobb szükség, vigasztalan aggodalommal töltötte be a szegényeket.
- Ó, Marci, ha megsegítene bennünket az Isten!
- Én már olyan sokat, nagyon sokat imádkoztam. De azt hiszem, hogy nem hall bennünket. Vagy talán valami helytelent követtünk el?
- Néha bizony rosszak, haszontalanok, pajkosak voltunk, amikor még jól folytak az ügyeink! Marci, te, hátha mégis a vízi tündérek voltak azok, kik akkor a szegény molnárt megsegítették. Ha a jó Isten haragszik is ránk, a tündéreknek talán nincs erről tudomásuk és ha nagyon kérjük őket, megkönyörülnek rajtunk. Tudod-e ? - kérdé és egészen odahajolt a füléhez, kísértsük meg. Jer ki velem a tóhoz! Hátha mi is találunk olyan drága éket!
Marci rövid gondolkodás után így szólt, hogy elmenni elmegy ugyan, de ostobaság azt hinni, hogy a vízi tündérek léteznének. Ami a világon történik, azt mind az isten keze intézi.
- Ó, ha a jó isten csodát akarna velünk művelni! Ha mindjárt meg sem érdemeljük - mondá őszintén.
- Én mégegyszer imádkozom - suttogott testvérkéje.
Azután szótlanul és elgondolkozva mentek az országúton, a rétek közt, később pedig befordultak egy keskeny gyalogösvényre, mely a magas, hullámzó kalászok és a sűrű nádas közt, lejtősen nyúlt a tó felé.
Sötét és sima volt a messzeterjedő víztükör a virágos rétek közt. Mély, kietlen víz volt itt a Balaton a végtelen, mocsaras tájon. Nem olyan barátságos és kékeszöld színű itt, mint ahol az átellenes hegyre és a kék égre mosolyog, de zavaros és komor, mint az ember lelke, amikor valami szomorú titkot rejteget.
A gyerekek körüljárták a víznek, sok helyen hosszabbra nyúló részét - Rózsika még mindig összekulcsolt kezekkel és rózsás arcán megindító áhitat kifejezésével - Marci pedig gondosan, hosszasan és inkább a szegény, beteg mamánál időző gondolatokkal eltelve, mint a csodákba vetett reménnyel, amiben Rózsika olyan nagyon bízott.
- Menjünk haza, Rózsi, - mondá -, amint a kis öblöt már egészen körüljárták, a mama fel talál ébredni, hisz látod, a tó nem dob ki már többé gyöngyöket a szegény emberek lábai elé.
De Rózsika esdőleg néz rá nagy és szép szemeivel. Ő sokmindenféle dolgot oly nagyon élénken tud elképzelni, és kis szívesckéjét teljesen betöltötte az a gondolat, hogy a tó okvetlenül segíteni fog az ő baján.
- Marci, kérlek, maradj még - szólt hízelegve. Nézd csak, itt a Péter bácsi csónakja, nem fog haragudni, ha egy kicsit kimegyünk vele a vízre. Lekiáltom majd a yízi tündéreknek, hogy segítsenek meg bennünket, és segíteni fognak.
- Már megint a tündérek! - morgott Marci -, de azért leoldotta a keskeny csónakot a cölöpről, besegítette Rózsit, ő maga pedig a hosszú lapáttal kievezett a tóra, mint azt az öreg Péter bácsi mutatta neki többször is.
A kisleány a buzgóságtól kipirult arccal, szívből eredő kívánságokat kiabált a sötét, mély habokba.
"Ti tündérek, ti oly gazdagok vagytok, dobjatok csónakunkba csak egyetlen aranykarikát és segítve lesz a bajunkon - esdekelt zokogva."
Marci sajnálta a szegény jószágot, ki oly ostoba reményekkel áltatta magát. Hogy másfelé terelje gondolatait, beevezett a tó egyik keskeny, hegyes öblébe, hol a sötétzöld, tányér alakú levelek közt épp a nagy, fehér vízirózsák nyíltak. Tudta, hogy húgocskája nagyon szereti az ezüsttiszta virágokat, melyek e vidéken oly ritkák és a kicsike csakugyan örömujjongásba tört ki, amint már messziről megpillantotta. Kevéssel azután pedig még keservesebben kezdett sírni.
- Óh Marci, mit érünk most a rózsákkal! A mama nagyon beteg, rájuk se fog nézni és azt hiszem, hogy szinte bűn, ha örülök, amikor oly nagy a szükségünk! Ó, bár inkább a tündérek segítettek volna rajtunk!
- Hagyd el, szólt a fiú, kinek hirtelenében életrevaló ötlete támadt. Tépd csak le a virágokat és gyűjtsd össze. Hátha épp ez a tündérek ajándéka! Holnap bevihetjük a városba, valahol csak kapunk értük pár krajcárt, és akkor már néhány napra kenyerünk is lesz.
Hogy e fehér virágok, melyek itt minden nyáron megteremnek, különös ajándékot képeznének és hogy ezekért még pénzt is adna valaki, Rózsika semmiképp se akarta elhinni. De mégis örült, hogy valami ürügy alatt letépheti azokat. Igazi élvezettel emelgette ki a szép sugárnövényeket a habokból és letördelte a hosszú, nedves szárakat. A kis haltáska, ami a csónakban volt, hamar megtelt, de még mindig újabb virágok kínálkoztak. Amint a jármű végre visszaúszott a régi helyére és a gyermekek kiszálltak a partra, Rózsika arca csakugyan boldognak és megvigasztaltnak látszott, mintha a nedves vízirózsák helyett, gyöngyöket vinne haza, mellyel a tündérek ajándékozták meg.
A derült hangulat persze nem sokáig tartott. Otthon minden olyan szomorú volt, mint azelőtt, a szegény mama nyögött és sopánkodott, láza a rövid álom után még hevesebbé vált és az aggodalom, hogy most mi következik, mind jobban kínozta. Leginkább az bántotta, hogy nem készíthette el a csipkéket, melyek megrendelésének annyira örült. Holnap van a grófné, a régi úrnője által kitűzött határidő és a munkát, akár kész az, akár nem, a városba kell vinni. A méltóságos asszonynak a csipkére egy ünneplő ruhához van szüksége és ő a szépen sikerült munkát jól és bőkezűen szokta megfizetni. A csalódást azonban nemigen tűrte és előre lehetett látni, hogy a beteg iránt kevés részvéttel fog viseltetni és hogy a munkát egyáltalán nem fogja megfizetni.
- Kérj tőle ezerszer is bocsánatot, Marci - , szólt a szegényasszony a fiához ismételten. - Mondd el neki, hogy miképp esett meg a baj! Hisz nemsokára megint egészséges leszek és akkor annál szorgalmasabban fogok dolgozni, ha ugyan fog még valaha nekem munkát adni!"
Marci nehéz szívvel indult másnap útnak. Végre is nem tehetett egyebet, a vak Lizi néni forintját fel kellett váltania, nehogy a mama és a keservesen zokogó húgocska kenyér nélkül maradjon otthon. Sírva helyezte el a mama a megkezdett csipkemunkát a kosárkába, ahol még csak épp annyi hely maradt, hogy a vizes kendőbe csavart vízirózsákat is belerakhassa.
- Legrosszabb esetben a virágokért remélek pár krajcárt kapni - szólott a fiú -, amikor elbúcsúzott tőlük, semmi esetre se féljetek, hogy üres kézzel jövök vissza.
A városba vezető út két óránál tovább tartott és poros, napos helyeken vezetett keresztül. Marci fáradtan és félig elepedve érkezett el végre vándorlása céljához.
A magas, pompás fák közt elrejtett fehér, urias kastélyt,magas oszlopsorával, mely a csöndes térről már messziről fehérlett, úgy nézte, mint ahol az igazi boldogság tanyázik. Önkéntelenül is csendesebben lépkedett, amint a sárgás lombokkal borított kerti úton a várforma épülethez közeledett.
A méltóságos asszonnyal, mint azt egy fiatal, elbizakodott inas mondá neki, ma tulajdonképpen senki sem beszélhet. Az öreg gróf úrnak születésnapja van ma és az egész ház telve vendégekkel. De ha az ő dolga nagyon fontos, hát várjon: talán később ráér majd a méltóságos asszony.
A szépen megfésült, a sok aranysújtásos ruhától ragyogó inas ezután sietve futott fel a lépcsőkön, valószínüleg azért, hogy a méltóságos asszonyt az ő ittlétéről értesítse - gondolá Marci.
De már egy egész óra is elmúlt és még senki se jött feléje. A gondoktól és türelmetlenségtől kínoztatva, ott állt a szép márványköves előcsarnokban és a vidám hangok nevetését, csengését hallgatta, melyek felülről jöttek le hozzá. Végtelennek tetsző, hosszú idő múlva végre könnyed, alig hallható léptek közeledtek a lépcső felől.
- A grófné! - gondolta magában: de nem ő volt az, hanem egy karcsú leányka, gyermek még, ki fent, a lépcsőházban megjelent. Fátyolfinomságú fehér ruhát viselt, fehér cipők voltak a lábain és nyaka körül, valamint nyitott szőke hajában is, fehér gyöngyök ragyogtak.
- Mégsem jön! - kiáltott aztán vissza a felső emeletre, miután egy ideig hallgatózva leskelődött. - Nem jönnek! El is hagyhatjuk az egész tündérjátékot!
- Hát te mit hoztál? - kiáltott most, mialatt felülről sok derült hang felelt, mert a kis Marcit még csak most pillantotta meg.
A fiú nekibátorodott, felsietett a lépcsőkön és a kis grófkisasszony édes, barátságos arcán buzdulva, nagyon kezdte őt kérni, hogy vezesse be végre a grófnéhoz, mert fontos megbízása van hozzá.
- Jöjj hát - szólt a szép kicsike.- Sok ideje ugyan nincs a mamának, de azért talán téged mégsem fog kidobni.
Előre sietett, fent egy óriási szárnyajtót tárt fel, úgy hogy egy nagy, tükörfalakkal és ragyogó csillárokkal ékesített termet lehetett látni.
Legelőbb húsz fiatal, fehér ruhás és gyöngyökkel ékített nyitott hajú leány volt ott bent, kik össze-vissza futkároztak, nevetgéltek, fecsegtek és valami miatt nyugtalankodni, türelmetlenkedni látszottak: néhányukon a komornák igazítottak még egyet-mást, néhányan a terem egyik sarkában álltak egy büszke tekintetű, előkelő hölgy mellett, akinek valami költeményt vagy egyebet mondtak el.
- Mama, itt jön valaki, akinek veled okvetlenül és azonnal, azt hiszem, a király, a pápa, vagy a perzsa sah nevében és egy sürgős ügyben beszélnie kell - szólt a pajkos kisleány a teremben és a meglepett fiút odacipelte a sarok felé.
- Klára! - szóltak néhányan sértődve. - Mit mívelsz már megint?
- Mily illetlenség! - kiáltott a grófné. - Most, amikor úgyis olyan nyugtalanok vagyunk mindnyájan. A divatárusné valószínűleg felültetett bennünket. Küld ki hát azt a fiút! Mit akar tulajdonképp?
Marci nagy zavarában néhány érthetetlen és összefüggéstelen szót hebegett. Tapogatózva nyúlt kosárkájába, hogy a csipkét kivegye: de a sok lány zűrzavara, az előkelő asszony türelmetlensége, kis védője és pártfogójának ezüstcsengésű nevetése úgy elbódította, hogy a csomagot meg sem találta azonnal.
- Majd segítek neked - szólt a szőke kislány bolondos jókedvében -, és mielőtt Marci meggátolhatta volna, keskeny ujjacskáival leemelte a nagy vizes kendőt, melybe a vízirózsák voltak csavarva.
Csillagzáporként hulltak az ezüstfehér pompás virágok a fényes padlón végig.
- Ó, jaj - panaszkodott Marci.
De minden oldalról örömkiáltás tört ki e pillanatban: nevetve, nagy sietve, ragyogó tekintettel vetették magukat a lányok a virágokra.
- Vízirózsák, vízirózsák, kell-e még nekünk tündéreknek egyéb? Valódi, igazi, pompás vízirózsák! Ezerszerte szebbek, mint amilyeneket a divatárusné hozhatna! - hangzott össze-vissza -, és alig egy perc alatt felszedték a fehér és aranyos vízi virágokat. Pompás díszként tűzték a hajukba, fehér övükbe és a világos ruha redőibe.
Még a komoly arcú grófné is jókedvvel nézte a pajzán játékot.
- Mily meglepetés! - mondá. -Ez igazán pompás! Honnan tudtad, te, fiú, hogy a lányok tündértáncot akarnak bemutatni a nagypapának és ezért ilyen virágokra volt szükségük?
Marci elpirulva, meglepetve ismerte be, hogy ő bizony erről semmit sem tudott. Elfojtott hangon mondta el idejövetele célját, átadta a megkezdett csipkéket és a beteg anyuskája nevében kért bocsánatot, hogy a munka el nem készülhetett.
- De a rózsák? Mi jutott eszedbe, hogy rózsákat hozzál? - kiáltott Klára közbe. - Hisz ez a legremekebb gondolat volt, amellyel a sors megáldhatott!
Marci elbeszélte, hogy mint szerezte a virágokat és hogy azért hozta el, mert a városban pár krajcárt akart értük szerezni. Hogy mily nagy szüksége van arra a pár krajcárra, azt nem említette, de halk, siránkozó hangja elárulta.
- No, akkor bizonyára mindegy lesz, hogy másnak adod el a virágokat, vagy nekünk - szólt a grófé. - Ingyen persze mi sem kívánjuk!
- Fizetünk neki annyit, amennyit a szószegő divatárusnénak fizettünk volna - indítványozta a kis Klári.
- Ó, az nagyon sok - vélekedtek többen a lányok közül.
- Sebaj, a nagypapa születésnapján tesszük! - szólt a grófné jókedvvel. - Fogd: itt van harminc forint. De el ne veszítsd! És vidd ismét haza a megkezdett csipkét is, készítse el az anyád, ha majd teljesen felépül.
Marci valósággal önkívületben nézte a sok pénzt.
- Nagyon sok, nagyon sok - hebegett aztán. - Ó, istenem, mit szól majd a mama és a húgocskám!
- Mondd nekik, hogy a tündérek adománya - suttogott a kis Klári, mialatt kezénél fogva ismét a nagy szárnyajtó felé vonta.
E szavakat a szegény, de most már boldog fiú, az egész úton ismételgette.
-Így hát mégis igaza lett Rózsikának - mondá magában jókedvűen. - Mégis csak léteznek tündérek és ezek segítettek meg bennünket. De nem, kiáltott aztán nyomban és sietve futott a rétek közt feltűnő szülőfalu felé, te intéztél úgy mindent, minden csodát csak te művelsz, te édes, te mindenható Istenem! Ugye megteszed még azt az egyet is, hogy anyánk újra egészséges lesz!
Három hét sem múlt még el és a fiú kívánsága beteljesedett. A váratlan adomány, mely véget vetett a nyomornak, sokban hozzájárult a szegény asszony felépüléséhez. Hogy az öreg, vak Lizi néni nem csak ezüst forintját kapta vissza, de ezer köszönetet is hozzá, az magától értetődik.
- De mikor olyan borzasztóan szomorú sors ért bennünket - sopánkodott Rózsika. Mi lesz velünk?
- Bizony én sem tudok semmi okosat - suttogott Marci. Egy krajcárunk sincs a háznál, jó anyánk pedig halálosan beteg. Még másnapig mindig remélte, hogy bevégezheti a méltóságos grófné csipkéit: azzal mindjárt szerezhetett volna egy pár forintot -, de oly gyönge szegény, hogy az ujjait is alig képes mozgatni. A méltóságos asszonynak holnap visszavisszük a megkezdett munkát, és megmondjuk neki, hogy anyuskánk nem dolgozik tovább. Így legalább ő is fogja tudni, hogy hányadán van vele. De hogy mi hogy leszünk...
- Gyerekek, szólt most az öreg Lizi néni, még egyszer kérlek, ne essetek kétségbe. A jó Isten majd meggyógyítja anyukátokat, okvetlenül meggyógyítja. És másképpen is megsegít majd benneteket. Sok olyan esetet megértem én már, amikor az embereket csodálatos módon mentette ki a legnagyobb szükségből. Fiatal koromban egy fiatal molnárt ismertem itt a Sión, a betegség és a balsors úgy elpusztította, hogy azt sem tudta, hogy mihez kezdjen. A hitelezők már a malmát, egyetlen örökségét, a hozzá tartozó kertecskével és pár hold földdel együtt el akarták venni tőle. Emiatt majd megszakadt a szíve és az árverés előtt való este, keservesen sírdogálva járkált a Balaton partján, azon tűnődve, hogy bűn-e, ha szomorú életének a hűs hullámok közt vet véget. De ím, egyszerre csak csillámlani lát valamit a homokban és amint lehajolt utána, ősrégi művű gyöngyék került a kezébe. Mérhetetlen értékű kincs volt ez, mely kimentette minden bajából. Az emberek persze sok mindenfélét beszéltek és azt hitték, hogy a gyöngyszem a vízi tündérek ajándéka, ami megrontja majd a molnárt. De a plébános úrnak igaza volt: Isten adománya volt az és tiszta szerencsét hozott a molnárnak, aki nagy alázattal fogadta. Ki tudja, hogy régen, nagyon régen, ki vesztette el a tóban ezt a kincset és ki tudja, mi mindent rejt még a sok ezer esztendős Balaton! De a jó Isten más utat és módot is talál még, ha segíteni akar valakinek a baján. Azért hát vigasztalódjatok, egy ezüst forintosom nekem is lesz még valahol a ládám fiában.
A gyermekek azonban még keservesebben zokogtak. Nagyon ráillet, az öreg, jó Lizi nénire, hogy a megtakarított utolsó filléreit is odaadja, de mily szomorú dolog az, hogy el kell fogadniok! A szegény özvegy, ki most bent, a szegények házában, nyomorúságos szalmaágyon, nyugtalan lázban fekszik, jobb és szebb napokat látott valaha és bizony a gyerekek sem álmodhatták bölcsőjükben, hogy a szegény öreg, ki máskülönben az ő szüleik házánál kéregetett, most saját utolsó pénzét fogja nekik alamizsnául nyújtani.
A fiatal gazda, a család feje és eltartója, életének virágában halt meg és a nyomor gyorsan, feltartóztathatlanul köszöntött be az özvegynél és az árváknál. A hosszas betegség képtelenné tette bármiféle munkára is, a makacs láz pedig még szorgalmas keze munkájától is megfosztotta!
Szerencse, hogy a hű szívű, vak Lizi néni vigasztalta őket és tanácsaival támogatta.
Ma azonban még az ő biztató szavai sem bírták a gyermekek elszomorodott szívét felderíteni. Az éhség fáj és az az érzés, hogy most csakugyan vége mindennek és beköszöntött a legnagyobb szükség, vigasztalan aggodalommal töltötte be a szegényeket.
- Ó, Marci, ha megsegítene bennünket az Isten!
- Én már olyan sokat, nagyon sokat imádkoztam. De azt hiszem, hogy nem hall bennünket. Vagy talán valami helytelent követtünk el?
- Néha bizony rosszak, haszontalanok, pajkosak voltunk, amikor még jól folytak az ügyeink! Marci, te, hátha mégis a vízi tündérek voltak azok, kik akkor a szegény molnárt megsegítették. Ha a jó Isten haragszik is ránk, a tündéreknek talán nincs erről tudomásuk és ha nagyon kérjük őket, megkönyörülnek rajtunk. Tudod-e ? - kérdé és egészen odahajolt a füléhez, kísértsük meg. Jer ki velem a tóhoz! Hátha mi is találunk olyan drága éket!
Marci rövid gondolkodás után így szólt, hogy elmenni elmegy ugyan, de ostobaság azt hinni, hogy a vízi tündérek léteznének. Ami a világon történik, azt mind az isten keze intézi.
- Ó, ha a jó isten csodát akarna velünk művelni! Ha mindjárt meg sem érdemeljük - mondá őszintén.
- Én mégegyszer imádkozom - suttogott testvérkéje.
Azután szótlanul és elgondolkozva mentek az országúton, a rétek közt, később pedig befordultak egy keskeny gyalogösvényre, mely a magas, hullámzó kalászok és a sűrű nádas közt, lejtősen nyúlt a tó felé.
Sötét és sima volt a messzeterjedő víztükör a virágos rétek közt. Mély, kietlen víz volt itt a Balaton a végtelen, mocsaras tájon. Nem olyan barátságos és kékeszöld színű itt, mint ahol az átellenes hegyre és a kék égre mosolyog, de zavaros és komor, mint az ember lelke, amikor valami szomorú titkot rejteget.
A gyerekek körüljárták a víznek, sok helyen hosszabbra nyúló részét - Rózsika még mindig összekulcsolt kezekkel és rózsás arcán megindító áhitat kifejezésével - Marci pedig gondosan, hosszasan és inkább a szegény, beteg mamánál időző gondolatokkal eltelve, mint a csodákba vetett reménnyel, amiben Rózsika olyan nagyon bízott.
- Menjünk haza, Rózsi, - mondá -, amint a kis öblöt már egészen körüljárták, a mama fel talál ébredni, hisz látod, a tó nem dob ki már többé gyöngyöket a szegény emberek lábai elé.
De Rózsika esdőleg néz rá nagy és szép szemeivel. Ő sokmindenféle dolgot oly nagyon élénken tud elképzelni, és kis szívesckéjét teljesen betöltötte az a gondolat, hogy a tó okvetlenül segíteni fog az ő baján.
- Marci, kérlek, maradj még - szólt hízelegve. Nézd csak, itt a Péter bácsi csónakja, nem fog haragudni, ha egy kicsit kimegyünk vele a vízre. Lekiáltom majd a yízi tündéreknek, hogy segítsenek meg bennünket, és segíteni fognak.
- Már megint a tündérek! - morgott Marci -, de azért leoldotta a keskeny csónakot a cölöpről, besegítette Rózsit, ő maga pedig a hosszú lapáttal kievezett a tóra, mint azt az öreg Péter bácsi mutatta neki többször is.
A kisleány a buzgóságtól kipirult arccal, szívből eredő kívánságokat kiabált a sötét, mély habokba.
"Ti tündérek, ti oly gazdagok vagytok, dobjatok csónakunkba csak egyetlen aranykarikát és segítve lesz a bajunkon - esdekelt zokogva."
Marci sajnálta a szegény jószágot, ki oly ostoba reményekkel áltatta magát. Hogy másfelé terelje gondolatait, beevezett a tó egyik keskeny, hegyes öblébe, hol a sötétzöld, tányér alakú levelek közt épp a nagy, fehér vízirózsák nyíltak. Tudta, hogy húgocskája nagyon szereti az ezüsttiszta virágokat, melyek e vidéken oly ritkák és a kicsike csakugyan örömujjongásba tört ki, amint már messziről megpillantotta. Kevéssel azután pedig még keservesebben kezdett sírni.
- Óh Marci, mit érünk most a rózsákkal! A mama nagyon beteg, rájuk se fog nézni és azt hiszem, hogy szinte bűn, ha örülök, amikor oly nagy a szükségünk! Ó, bár inkább a tündérek segítettek volna rajtunk!
- Hagyd el, szólt a fiú, kinek hirtelenében életrevaló ötlete támadt. Tépd csak le a virágokat és gyűjtsd össze. Hátha épp ez a tündérek ajándéka! Holnap bevihetjük a városba, valahol csak kapunk értük pár krajcárt, és akkor már néhány napra kenyerünk is lesz.
Hogy e fehér virágok, melyek itt minden nyáron megteremnek, különös ajándékot képeznének és hogy ezekért még pénzt is adna valaki, Rózsika semmiképp se akarta elhinni. De mégis örült, hogy valami ürügy alatt letépheti azokat. Igazi élvezettel emelgette ki a szép sugárnövényeket a habokból és letördelte a hosszú, nedves szárakat. A kis haltáska, ami a csónakban volt, hamar megtelt, de még mindig újabb virágok kínálkoztak. Amint a jármű végre visszaúszott a régi helyére és a gyermekek kiszálltak a partra, Rózsika arca csakugyan boldognak és megvigasztaltnak látszott, mintha a nedves vízirózsák helyett, gyöngyöket vinne haza, mellyel a tündérek ajándékozták meg.
A derült hangulat persze nem sokáig tartott. Otthon minden olyan szomorú volt, mint azelőtt, a szegény mama nyögött és sopánkodott, láza a rövid álom után még hevesebbé vált és az aggodalom, hogy most mi következik, mind jobban kínozta. Leginkább az bántotta, hogy nem készíthette el a csipkéket, melyek megrendelésének annyira örült. Holnap van a grófné, a régi úrnője által kitűzött határidő és a munkát, akár kész az, akár nem, a városba kell vinni. A méltóságos asszonynak a csipkére egy ünneplő ruhához van szüksége és ő a szépen sikerült munkát jól és bőkezűen szokta megfizetni. A csalódást azonban nemigen tűrte és előre lehetett látni, hogy a beteg iránt kevés részvéttel fog viseltetni és hogy a munkát egyáltalán nem fogja megfizetni.
- Kérj tőle ezerszer is bocsánatot, Marci - , szólt a szegényasszony a fiához ismételten. - Mondd el neki, hogy miképp esett meg a baj! Hisz nemsokára megint egészséges leszek és akkor annál szorgalmasabban fogok dolgozni, ha ugyan fog még valaha nekem munkát adni!"
Marci nehéz szívvel indult másnap útnak. Végre is nem tehetett egyebet, a vak Lizi néni forintját fel kellett váltania, nehogy a mama és a keservesen zokogó húgocska kenyér nélkül maradjon otthon. Sírva helyezte el a mama a megkezdett csipkemunkát a kosárkába, ahol még csak épp annyi hely maradt, hogy a vizes kendőbe csavart vízirózsákat is belerakhassa.
- Legrosszabb esetben a virágokért remélek pár krajcárt kapni - szólott a fiú -, amikor elbúcsúzott tőlük, semmi esetre se féljetek, hogy üres kézzel jövök vissza.
A városba vezető út két óránál tovább tartott és poros, napos helyeken vezetett keresztül. Marci fáradtan és félig elepedve érkezett el végre vándorlása céljához.
A magas, pompás fák közt elrejtett fehér, urias kastélyt,magas oszlopsorával, mely a csöndes térről már messziről fehérlett, úgy nézte, mint ahol az igazi boldogság tanyázik. Önkéntelenül is csendesebben lépkedett, amint a sárgás lombokkal borított kerti úton a várforma épülethez közeledett.
A méltóságos asszonnyal, mint azt egy fiatal, elbizakodott inas mondá neki, ma tulajdonképpen senki sem beszélhet. Az öreg gróf úrnak születésnapja van ma és az egész ház telve vendégekkel. De ha az ő dolga nagyon fontos, hát várjon: talán később ráér majd a méltóságos asszony.
A szépen megfésült, a sok aranysújtásos ruhától ragyogó inas ezután sietve futott fel a lépcsőkön, valószínüleg azért, hogy a méltóságos asszonyt az ő ittlétéről értesítse - gondolá Marci.
De már egy egész óra is elmúlt és még senki se jött feléje. A gondoktól és türelmetlenségtől kínoztatva, ott állt a szép márványköves előcsarnokban és a vidám hangok nevetését, csengését hallgatta, melyek felülről jöttek le hozzá. Végtelennek tetsző, hosszú idő múlva végre könnyed, alig hallható léptek közeledtek a lépcső felől.
- A grófné! - gondolta magában: de nem ő volt az, hanem egy karcsú leányka, gyermek még, ki fent, a lépcsőházban megjelent. Fátyolfinomságú fehér ruhát viselt, fehér cipők voltak a lábain és nyaka körül, valamint nyitott szőke hajában is, fehér gyöngyök ragyogtak.
- Mégsem jön! - kiáltott aztán vissza a felső emeletre, miután egy ideig hallgatózva leskelődött. - Nem jönnek! El is hagyhatjuk az egész tündérjátékot!
- Hát te mit hoztál? - kiáltott most, mialatt felülről sok derült hang felelt, mert a kis Marcit még csak most pillantotta meg.
A fiú nekibátorodott, felsietett a lépcsőkön és a kis grófkisasszony édes, barátságos arcán buzdulva, nagyon kezdte őt kérni, hogy vezesse be végre a grófnéhoz, mert fontos megbízása van hozzá.
- Jöjj hát - szólt a szép kicsike.- Sok ideje ugyan nincs a mamának, de azért talán téged mégsem fog kidobni.
Előre sietett, fent egy óriási szárnyajtót tárt fel, úgy hogy egy nagy, tükörfalakkal és ragyogó csillárokkal ékesített termet lehetett látni.
Legelőbb húsz fiatal, fehér ruhás és gyöngyökkel ékített nyitott hajú leány volt ott bent, kik össze-vissza futkároztak, nevetgéltek, fecsegtek és valami miatt nyugtalankodni, türelmetlenkedni látszottak: néhányukon a komornák igazítottak még egyet-mást, néhányan a terem egyik sarkában álltak egy büszke tekintetű, előkelő hölgy mellett, akinek valami költeményt vagy egyebet mondtak el.
- Mama, itt jön valaki, akinek veled okvetlenül és azonnal, azt hiszem, a király, a pápa, vagy a perzsa sah nevében és egy sürgős ügyben beszélnie kell - szólt a pajkos kisleány a teremben és a meglepett fiút odacipelte a sarok felé.
- Klára! - szóltak néhányan sértődve. - Mit mívelsz már megint?
- Mily illetlenség! - kiáltott a grófné. - Most, amikor úgyis olyan nyugtalanok vagyunk mindnyájan. A divatárusné valószínűleg felültetett bennünket. Küld ki hát azt a fiút! Mit akar tulajdonképp?
Marci nagy zavarában néhány érthetetlen és összefüggéstelen szót hebegett. Tapogatózva nyúlt kosárkájába, hogy a csipkét kivegye: de a sok lány zűrzavara, az előkelő asszony türelmetlensége, kis védője és pártfogójának ezüstcsengésű nevetése úgy elbódította, hogy a csomagot meg sem találta azonnal.
- Majd segítek neked - szólt a szőke kislány bolondos jókedvében -, és mielőtt Marci meggátolhatta volna, keskeny ujjacskáival leemelte a nagy vizes kendőt, melybe a vízirózsák voltak csavarva.
Csillagzáporként hulltak az ezüstfehér pompás virágok a fényes padlón végig.
- Ó, jaj - panaszkodott Marci.
De minden oldalról örömkiáltás tört ki e pillanatban: nevetve, nagy sietve, ragyogó tekintettel vetették magukat a lányok a virágokra.
- Vízirózsák, vízirózsák, kell-e még nekünk tündéreknek egyéb? Valódi, igazi, pompás vízirózsák! Ezerszerte szebbek, mint amilyeneket a divatárusné hozhatna! - hangzott össze-vissza -, és alig egy perc alatt felszedték a fehér és aranyos vízi virágokat. Pompás díszként tűzték a hajukba, fehér övükbe és a világos ruha redőibe.
Még a komoly arcú grófné is jókedvvel nézte a pajzán játékot.
- Mily meglepetés! - mondá. -Ez igazán pompás! Honnan tudtad, te, fiú, hogy a lányok tündértáncot akarnak bemutatni a nagypapának és ezért ilyen virágokra volt szükségük?
Marci elpirulva, meglepetve ismerte be, hogy ő bizony erről semmit sem tudott. Elfojtott hangon mondta el idejövetele célját, átadta a megkezdett csipkéket és a beteg anyuskája nevében kért bocsánatot, hogy a munka el nem készülhetett.
- De a rózsák? Mi jutott eszedbe, hogy rózsákat hozzál? - kiáltott Klára közbe. - Hisz ez a legremekebb gondolat volt, amellyel a sors megáldhatott!
Marci elbeszélte, hogy mint szerezte a virágokat és hogy azért hozta el, mert a városban pár krajcárt akart értük szerezni. Hogy mily nagy szüksége van arra a pár krajcárra, azt nem említette, de halk, siránkozó hangja elárulta.
- No, akkor bizonyára mindegy lesz, hogy másnak adod el a virágokat, vagy nekünk - szólt a grófé. - Ingyen persze mi sem kívánjuk!
- Fizetünk neki annyit, amennyit a szószegő divatárusnénak fizettünk volna - indítványozta a kis Klári.
- Ó, az nagyon sok - vélekedtek többen a lányok közül.
- Sebaj, a nagypapa születésnapján tesszük! - szólt a grófné jókedvvel. - Fogd: itt van harminc forint. De el ne veszítsd! És vidd ismét haza a megkezdett csipkét is, készítse el az anyád, ha majd teljesen felépül.
Marci valósággal önkívületben nézte a sok pénzt.
- Nagyon sok, nagyon sok - hebegett aztán. - Ó, istenem, mit szól majd a mama és a húgocskám!
- Mondd nekik, hogy a tündérek adománya - suttogott a kis Klári, mialatt kezénél fogva ismét a nagy szárnyajtó felé vonta.
E szavakat a szegény, de most már boldog fiú, az egész úton ismételgette.
-Így hát mégis igaza lett Rózsikának - mondá magában jókedvűen. - Mégis csak léteznek tündérek és ezek segítettek meg bennünket. De nem, kiáltott aztán nyomban és sietve futott a rétek közt feltűnő szülőfalu felé, te intéztél úgy mindent, minden csodát csak te művelsz, te édes, te mindenható Istenem! Ugye megteszed még azt az egyet is, hogy anyánk újra egészséges lesz!
Három hét sem múlt még el és a fiú kívánsága beteljesedett. A váratlan adomány, mely véget vetett a nyomornak, sokban hozzájárult a szegény asszony felépüléséhez. Hogy az öreg, vak Lizi néni nem csak ezüst forintját kapta vissza, de ezer köszönetet is hozzá, az magától értetődik.
- Megmondtam nektek, gyerekek, ne csüggedjetek - szólt, amikor megtakarított kincsét ismét bezárta a ládafiába. Isten sohasem hagy el senkit a szükségben.
(1892)
(1892)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése