Erdélyi József: Kökényvirág

A nagyságos kisasszony
unatkozott szegény:
kicsalta kocsikázni
a szép tavaszi fény:
virágzott a kökényes,
minden kökénytövis:
virágos ágakat tört
a kedves, vén kocsis.

A vén Mihály, a régi,
parádés, hű cseléd,
teletűzte a hámot,
a hintó kerekét,
a hintót telehordta:
virágfelhőben űlt
a nagyságos kisasszony
s örűlt, örűlt, örűlt...

Úszott, repűlt: ragadták
kényes, kövér lovak:
pacsirtahangos égről
ragyogott rá a nap:
porzott az út, a föld vén
rögszíve dobogott
szerelmesen, amerre
a hintó robogott.

Szűzi, tavaszi álom,
tündéri látomás
jelent meg a tanyában:
istálló, tanyaház,
vidáman verte vissza
patkó, kerék zaját:
boldogan üdvözölte
királykisasszonyát.

Kiálltak a cselédek
s mint egy világcsudán,
bámultak a virágos,
fényes hintó után, -
eljött a délibábok
tündérkisasszonya:
virágfelhő övezte,
kökényvirág hava...

Megdicsőült alázott
cselédszívükben is,
kivirágzott a bánat,
mint a kökénytövis,
feldobogott a szívük,
mint lakodalmi út,
s a nagyságos kisasszony
pirúlt, pirúlt, pirúlt...

De befordult a hintó,
a kert vaskapuján,
s eltűnt a tündérálom,
a szép nagyúri lány,
kövecses út csikorgott
a kerekek alatt,
s a feljárón dobogva
megálltak a lovak.