Erdélyi József: Zivatar hegedűse

Zivatar volt. Recsegett,
ropogott az égbolt,
felhő szakadt, az ember
özönvízre gondolt.
Talpalatnyi szigetként,
vertfalú kis házunk,
reszketett az időben
alacsony tornácunk.

Jött a jég és riadót
vert cserepeinken.
Imádkozott, sírt anyánk,
én pedig bementem,
kihoztam a hegedűt,
a vonót kihoztam,
megálltam a tornácon,
s azért is ráhúztam.

Hasztalan kért, könyörgött
anyám az egekre:
tedd le azt a hegedűt,
édes fiam, tedd le!
Hallgass anyád szavára,
mert megver az Isten!...
Én kacagtam s egy szilaj
indulóba kezdtem.

Mi tagadás: titokban
reszketett a lélek,
félt a szörnyű haláltól
bennem is az élet,
ám dacoltam az éggel,
Isten haragjával,
anyám kulcsolt kezével,
könnyes orcájával...

Igaza volt anyámnak:
ver az Isten engem, -
felvettem a hegedűt
s nem hagyja letennem.
Húznom kell a hallgatót,
vonnom kell a csárdást,
a haláltól várhatom
ettől a megváltást.