Fjodor Tyutcsev: Könnyek

Szeretem becézni szememmel
a bor szikrázó bíborát,
gyümölcs rubintját, mely a lenge
lombon illatosan süt át.

Szeretem, ha dőzsölve rajzik
a lepke s hajlong a virág,
s nézni, mosolyogva hogy alszik
édes tavaszban a világ.

Szeretem, ha pirulni gyújtja
a lányt Zefír lehellete,
és fürt hull kéjesen simulva
az arc kis gödröcskéire.

De mérkőzhet-e veled a
nő bája, szőllő levele, rózsák
illata, Könnyek Kútja, forrás,
teveled, hajnal harmata?

Égi sugarak gyöngy-tüze
szikrázik benned, bár nem éget,
s gazdag szivárványt fest az élet
komor viharfelhőire.

S ha pillánk angyalszárny legyinti,
a tied, az enyhületé:
bánatunk köde tovaing-ring,
s szeráfi arcok ege nyílik
ámuló szemeink elé.

/Ford.: Szabó Lőrinc/