2009. augusztus 30., vasárnap

Móricz Zsigmond: Jégzajlás

Az égen egy félhold, mintha odafagyott volna. A körtefa mereven tartja ég felé a karjait: segélykérő nő. A föld ravaszul megbúvik a hó alatt s az orrát se dugja ki. Csak az országút kúszik előre, előre, végtelenül. Menekül a hidegből, a hóból. Megy, megy, meg sem áll, míg valahol meleg reggelt nem talál.

Vele együtt utazik a Duna hátán a sok jég. Sok szürke jégtábla van feladva a Dunán. A hajók most nem konkurrálnak, azok is bebújtak Újpesten a téli kikötőbe, meg Óbudán, Komáromnál. A hajóstisztek kávéházakban ülnek, pikkoló fekete mellett, és cigarettáznak vagy otthon passziánszoznak, szegény Lázár kapitány, a Duna dísze, már az égi felhőkből dirigál, vajon nála nélkül is elmennek a nyáron a kirándulók táncolni a hajók fedélzetére? A jégtáblák azonban nevetve úsztak el a fináncok orra előtt, s nem ütöttek rájuk bárcát, hogy elvámoltatott.

Mégis itt úsznak és muzsikálnak. A révész dideregve nézi őket az éjszakában. Látja is, nem is a jégtutajokat. Vajon honnan jönnek, hova mennek, mit visznek? Hallgatja a sikító zörejt, néha itt a kiszögellő partfordulónál úgy robognak, mint a megérkező gyorsvonat.

A révész nem ezt hallgatja, egész másra figyel. A révházat lesi már órák óta, hogy befutott-e már a vad? Téli éjszakán könnyű megcsípni a vadat, mert éhes, és a legnagyobb szarvasbika is odafanyalodik a kitett szénára.

A révész hirtelen az orrához kap. Most veszi észre, hogy megfagyott. A szimatoló orra. Havat markol és eljkezdi dörzsölni. Nem akar orr nélkül maradni tavaszra.

Kendőt szed elő dermedt ujjakkal, s törülgeti magát, mint nyári hőségben. Így eltelik az idő: van foglalatossága.

Most arra gondol, hogyha jönne egy ember, egy bizonyos, azt ő nagyon meg tudná ragadni, és úgy behajítaná a jégtáblák közé, mint egy zsák dudvát. Ha gyengébb ember lenne, de mi volna, ha erősebb volna, és az dobná be a partról a jégbe? Olyan rémületek futnak át rajta, hogy megszédül. Csak egy villanás , és átment rajta a dulakodás borzalma. Az emberek így dulakodnak. Ez az élet. Hiszen a jég is verekszik. Egyik nekimegy a másiknak s széthasítja. Pedig az nem vétett neki semmit.

Borzongás, fázás futkos a csontjaiban. Szédül a feje is. Megindul a révház felé. Ahogy elindul, a Dunáról ordítva zúg fel a jég. Odanéz, mi bajuk? Vagy csak őt figyelmeztetik, hogy vigyázz? A víz fölött köd van, nem látni a túlsó partot. Világvége?

Ezt régen elhatározta már, még tavaly, hogy egyszer, télen megcsípi a felesége szeretőjét. Télről elhalasztotta nyárra, talán abbahagyják, nyárról őszre, megint télre: majd ha jég lesz. A jégből nem lehet kiúszni, a jég jó takaró, tavaszig, míg le nem úszik a jég, soha meg nem leli senki. Majd akkor már Paksnál kerül ki valahol, ott aztán mindegy, eltemetik s kész...Ma itt van az utolsó próba...Ahogy közeledett a házhoz, minden lépésnél új gondolata támadt. Egyszer az, hogy nem teketóriázik, ököllel neki. Ökle most úgyis jéggé fagyott, úgy lehet vele bunkózni, mint egy kapafokkal...Azután azt gondolta, pénzt kér tőle. Nem is kér, megparancsolja, hogy kutya, a réven fizetni kell! Ha valaki a ladikot eloldja, s maga evez át a túlsó partra, akkor is fizetni kell a révpénzt. Ez se ladikázhat ingyen.

Aztán megint, hogy nem érdemes: rájuk kell gyújtani a házat. Hadd égjenek bele a nagy télben. Kigyúlt a ház s megvan. Nagyon tüzesek voltak odabe. De az ajtót be kellene kötni kívülről, csak nem lehet, mert az ajtó befelé nyílik. Ha motoz, meghallják és kijönnek. Ketten vannak, kettő egy ellen, s ő el van gémberedve. Azért most meg arra gondol, hogy hagyni kell a fenébe. Nem is megy be a házba, mert ha mégis meglátja őket együtt, akkor megöli mind a kettőt, hanem szépen hazamegy s lefekszik a jó meleg házban, a meleg ágyba, és megvárja, míg az asszony hazajön, s bebúvik hozzá. A tányér is olyan, hogy ki bánja, ki evett belőle, csak akkor legyen üres, mikor az ember szedni akar belé a tálból. Majd megkérdi, no büdös rongy? Tagadni fog. Akkor jól elveri...De mégis legjobb volna most végezni velük. Most a legjobb alkalom: tél van, jég van, mind belehányhatja, legalább együtt evezhetnek finánc nélkül, halottkémi bárca nélkül a másvilágra. Szégyelli is, már az egész világ tudja, mindenki nevet rajta, hogy a felesége kijár a révházba az urához és...Ő meg tűri, mint egy bolond...Járt az esze, mint a jég a Dunán és sírt a lelke, mint a cimbalmozó jég.

Megállott az ablak alatt s benézett, de semmit se látott, mert az ablak vastagon be volt fagyva. Csak annyit látott, hogy ég a lámpa odabe.

Az ajtóra ment. Megnyomta a kilincset. Ha ez be van zárva, akkor rájuk gyújtja a házat. De nyitva volt. Ezen egy kicsit lehűlt. A fagyott teste a kicsapó meleg gőztől párásodott. Nyitott ajtón belül nem lakik bűn?

Belépett. Szó nélkül. Nem köszönt. Azok se.

Csak megállott a melegben és maga elé meredt.

Csönd volt. Annyit látott, hogy a felesége a tűzhely előtt guggol s rakja a tüzet. A másik meg ott ül a sarokban a bundán. A jól lehevert bundán. Ül és pipázik. A lámpa lógott a gerendáról, és füstös volt: nem volt idejük megigazítani a lángját?

Csönd volt. A jégzajlás behallatszott. Milyen tisztán hallik. Aha, nyitva hagyta az ajtót. Az asszony feláll és beteszi. De ő a jégzajlást azért csak hallja, hiába minden.

- Hideg van odaki - hallja, ahogy a szája el kezd szólani. A fogai összeverődnek. Kitört rajta a fázás. Úgy verődött minden csontja, mintha zörgetik a borsót a kosárban.

- Iszol teát - hallotta a felesége hangját. Hogy nem felelt, az asszony újra leguggolt a tűz elé s piszkálta.

- Ihatok.

És csak áll, s az jut eszébe, hogy a jég, az csak zajlik, de semmit se csinál. Sehova se megy, semmit se akar. És tavaszra elolvad...Talán még hamarább is...

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Szeretettel köszöntök
Minden kedves böngészőt!





"Legjobb lenne hallgatni,
nem mozdulni,megállni,
nem érezni és nem látni?,
de akkor elfelejtenék embernek lenni!"
jazsoli5