Volt egyszer egy kakas: Kukori. Felesége a világ legszebb jércéje. Úgy szerették egymást, olyan gyengéden és kedvesen, hogy minden baromfiudvarban csak őket emlegették:
- Ez ám az összeillő pár! És milyen példásan élnek!
De bízhatunk-e bármiben is, hogy örökké tart? Egy gyászos napon ennek a csodálatos boldogságnak is vége szakadt. Jércike meghalt.
Ó, hogy szenvedett és vergődött Kukori a rászakadt gyászban! Amikor már biztos volt, hogy Jércike meghalt, Kukori büszke taréja lekonyult a rettenetes fájdalomtól - sírva és megrendülten lépett ki a ketrecből, s olyan keservesen kukorékolt, hogy a sziklák kőszívét is megindította volna.
- Jaj! - panaszolta.
Jaj, jaj! Meghalt Jércike!
Búsan szól Kukori éneke!
Felszállt az udvarban álló szekér rúdjára - és ez a szekér halotta először Kukori siralmas panaszát. A szekér érzékeny és részvevő lélek volt, rögtön osztozni kívánt barátja szörnyű fájdalmában.
- Miért sírsz annyira, Kukori? - kérdezte.
- Jaj! - sírt fel a kakas.
Jaj, jaj! Meghalt Jércike!
Búsan szól Kukori éneke!
- És búsan hátrál a szekér is! - vágott szavába a szekér. És valóban megindult: nem előre, de hátrafelé. Így fejezte ki megrendülését és fájdalmát.
Amint hátrált hátrafelé, talán meg sem áll, ha a trágyadomb meg nem állítja. Hatalmas trágyadomb volt. Hatalmas és jószívű. Látta, milyen szomorú a szekér, s megkérdezte tőle:
- Ej, te szép szekér! Miért vagy ennyire szomorú?
- Jaj! - jajgatott a szekér.
Jaj, jaj! Meghalt Jércike!
Búsan szól Kukori éneke.
Búsan hátrál a szekér.
- És a trágyadombról pára kél!... - folytatta a trágyadomb. Mert a trágyadombok csak így tudják elmondani megrendülésüket és bánatukat. Meg-megremegő, magasba lengő füstpárákkal.
A baromfiudvart őrző zöld sövény figyelmes lett a trágyadomb párájára, s aggódva kérdezte:
- Szép trágyadomb, mi bánt?
- Jaj! - jajgatott a trágyadomb.
Jaj, jaj! Meghalt Jércike!
Búsan szól Kukori éneke.
Búsan hátrál a szekér.
Trágyadombról pára kél.
- A sövény is meghasad!... - reccsent nagyot a sövény. S valóban rögtön kettévált, és feltűnt mögötte a farkas, aki eddig a sövény ágai és levelei között húzódott meg.
- Ej, te szép sövény! - szólította meg a farkas. - Miért hasadtál meg? Miért vagy olyan szomorú?
- Jaj! - jajgatott a sövény,
Jaj, jaj! Meghalt Jércike!
Búsan szól Kukori éneke.
Búsan hátrál a szekér.
Trágyadombról pára kél.
A sövény is meghasad!
- A farkas meg elszalad! - kiáltotta a farkas, és azon nyomban eliramodott a forráshoz.
- Ej, szép farkas, ugyan mitől ijedtél meg ennyire? Mi hajt így? - kérdezte tőle a forrás.
- Jaj! - jajgatott a farkas.
Jaj, jaj! Meghalt Jércike!
Búsan szól Kukori éneke.
Búsan hátrál a szekér.
Trágyadombról pára kél.
A sövény is meghasad.
A farkas meg elszalad!
- És elapad a forrás! - sóhajtott fájdalmasan, elhalón a forrás.
Fölötte őrködött a nagy-nagy hegy. Amióta világ a világ - a nagy-nagy hegy mindig ennek a forrásnak a tükrében nézegette magát, s most egyszerre nem látott egyebet, csak kavicsokat meg sarat a forrás helyén. Megkérdezte hát:
- Ej, szép forrás, mi történt? Miért apadtál el? Mi keserít el?
- Jaj!- jajgatott a forrás.
Jaj, jaj! Meghalt Jércike!
Búsan szól Kukori éneke.
Búsan hátrál a szekér.
Trágyadombról pára kél.
A sövény is meghasad.
A farkas meg elszalad!
Elapad a forrás!
- És a hegy végig omlás! - dörögte a hegy.
És csakugyan: megindultak a rögök, megmozdult a föld, dübörögtek a sziklák. Csupa omlás, romlás volt az egész hegy.
A nagy-nagy hegy tetején hatalmas erdő sötétlett. Amikor ez a sötétlő erdő úgy érezte: elveszti gyökerei alól a földet, először arra gondolt, hogy talán valamilyen föld alatti tűz omlasztja a hegyet. Sietve kérdezte:
- Hegy! Te nagy-nagy hegy! Ugyan miért omolsz?
- Jaj! - jajgatott a hegy.
Jaj, jaj! Meghalt Jércike!
Búsan szól Kukori éneke.
Búsan hátrál a szekér.
Trágyadombról pára kél.
A sövény is meghasad.
A farkas meg elszalad!
Elapad a forrás,
És a hegy végig omlás!
- És az erdő földre rogy! - zúgott fel sötéten az erdő.
És ki tudja, meddig terjedt volna ez a szétömlő fájdalom Jércike halála miatt, ha egy jóságos szellem meg nem szánja a búslakodó, jajgató Kukorit, és nem riad meg attól, hogy az egész feldúlt világ elpusztul valamilyen félelmes, végső megrázkódtatásban. Inkább feltámasztotta hát Jércikét - az ő kedves Kukorijának.
És sok-sok évig éltek még boldogan és elégedetten Jércike és Kukori. És sok-sok csinos, fekete meg fehér csibéjük lett.
Pelyhes kicsi Jércikék, harsány, kicsi Kukorik.
Átdolgozta: Illés Endre
- Ez ám az összeillő pár! És milyen példásan élnek!
De bízhatunk-e bármiben is, hogy örökké tart? Egy gyászos napon ennek a csodálatos boldogságnak is vége szakadt. Jércike meghalt.
Ó, hogy szenvedett és vergődött Kukori a rászakadt gyászban! Amikor már biztos volt, hogy Jércike meghalt, Kukori büszke taréja lekonyult a rettenetes fájdalomtól - sírva és megrendülten lépett ki a ketrecből, s olyan keservesen kukorékolt, hogy a sziklák kőszívét is megindította volna.
- Jaj! - panaszolta.
Jaj, jaj! Meghalt Jércike!
Búsan szól Kukori éneke!
Felszállt az udvarban álló szekér rúdjára - és ez a szekér halotta először Kukori siralmas panaszát. A szekér érzékeny és részvevő lélek volt, rögtön osztozni kívánt barátja szörnyű fájdalmában.
- Miért sírsz annyira, Kukori? - kérdezte.
- Jaj! - sírt fel a kakas.
Jaj, jaj! Meghalt Jércike!
Búsan szól Kukori éneke!
- És búsan hátrál a szekér is! - vágott szavába a szekér. És valóban megindult: nem előre, de hátrafelé. Így fejezte ki megrendülését és fájdalmát.
Amint hátrált hátrafelé, talán meg sem áll, ha a trágyadomb meg nem állítja. Hatalmas trágyadomb volt. Hatalmas és jószívű. Látta, milyen szomorú a szekér, s megkérdezte tőle:
- Ej, te szép szekér! Miért vagy ennyire szomorú?
- Jaj! - jajgatott a szekér.
Jaj, jaj! Meghalt Jércike!
Búsan szól Kukori éneke.
Búsan hátrál a szekér.
- És a trágyadombról pára kél!... - folytatta a trágyadomb. Mert a trágyadombok csak így tudják elmondani megrendülésüket és bánatukat. Meg-megremegő, magasba lengő füstpárákkal.
A baromfiudvart őrző zöld sövény figyelmes lett a trágyadomb párájára, s aggódva kérdezte:
- Szép trágyadomb, mi bánt?
- Jaj! - jajgatott a trágyadomb.
Jaj, jaj! Meghalt Jércike!
Búsan szól Kukori éneke.
Búsan hátrál a szekér.
Trágyadombról pára kél.
- A sövény is meghasad!... - reccsent nagyot a sövény. S valóban rögtön kettévált, és feltűnt mögötte a farkas, aki eddig a sövény ágai és levelei között húzódott meg.
- Ej, te szép sövény! - szólította meg a farkas. - Miért hasadtál meg? Miért vagy olyan szomorú?
- Jaj! - jajgatott a sövény,
Jaj, jaj! Meghalt Jércike!
Búsan szól Kukori éneke.
Búsan hátrál a szekér.
Trágyadombról pára kél.
A sövény is meghasad!
- A farkas meg elszalad! - kiáltotta a farkas, és azon nyomban eliramodott a forráshoz.
- Ej, szép farkas, ugyan mitől ijedtél meg ennyire? Mi hajt így? - kérdezte tőle a forrás.
- Jaj! - jajgatott a farkas.
Jaj, jaj! Meghalt Jércike!
Búsan szól Kukori éneke.
Búsan hátrál a szekér.
Trágyadombról pára kél.
A sövény is meghasad.
A farkas meg elszalad!
- És elapad a forrás! - sóhajtott fájdalmasan, elhalón a forrás.
Fölötte őrködött a nagy-nagy hegy. Amióta világ a világ - a nagy-nagy hegy mindig ennek a forrásnak a tükrében nézegette magát, s most egyszerre nem látott egyebet, csak kavicsokat meg sarat a forrás helyén. Megkérdezte hát:
- Ej, szép forrás, mi történt? Miért apadtál el? Mi keserít el?
- Jaj!- jajgatott a forrás.
Jaj, jaj! Meghalt Jércike!
Búsan szól Kukori éneke.
Búsan hátrál a szekér.
Trágyadombról pára kél.
A sövény is meghasad.
A farkas meg elszalad!
Elapad a forrás!
- És a hegy végig omlás! - dörögte a hegy.
És csakugyan: megindultak a rögök, megmozdult a föld, dübörögtek a sziklák. Csupa omlás, romlás volt az egész hegy.
A nagy-nagy hegy tetején hatalmas erdő sötétlett. Amikor ez a sötétlő erdő úgy érezte: elveszti gyökerei alól a földet, először arra gondolt, hogy talán valamilyen föld alatti tűz omlasztja a hegyet. Sietve kérdezte:
- Hegy! Te nagy-nagy hegy! Ugyan miért omolsz?
- Jaj! - jajgatott a hegy.
Jaj, jaj! Meghalt Jércike!
Búsan szól Kukori éneke.
Búsan hátrál a szekér.
Trágyadombról pára kél.
A sövény is meghasad.
A farkas meg elszalad!
Elapad a forrás,
És a hegy végig omlás!
- És az erdő földre rogy! - zúgott fel sötéten az erdő.
És ki tudja, meddig terjedt volna ez a szétömlő fájdalom Jércike halála miatt, ha egy jóságos szellem meg nem szánja a búslakodó, jajgató Kukorit, és nem riad meg attól, hogy az egész feldúlt világ elpusztul valamilyen félelmes, végső megrázkódtatásban. Inkább feltámasztotta hát Jércikét - az ő kedves Kukorijának.
És sok-sok évig éltek még boldogan és elégedetten Jércike és Kukori. És sok-sok csinos, fekete meg fehér csibéjük lett.
Pelyhes kicsi Jércikék, harsány, kicsi Kukorik.
Átdolgozta: Illés Endre
Gyermekkorom kedvenc olvasnivalója a "Kisgyermekek nagy mesekönyve". Ebben található ez a kedves mese.
VálaszTörlésAz "Aranyláncon függő kastély" kötetben is benne van. Van 56os és 65ös kiadása is.
VálaszTörlés