Móricz Zsigmond: Tücsök

A tücsök addig ugrált a zöld leveleken, melyek a ház falára kúsztak fel, míg egyszer csak az emeleti ablakpárkányon volt és beugrott a szobába.

Itt körülnézett s nagy szökellésekkel járt, de nagyon félt a halott deszkákon s megörült, mikor egy kis repedést látott a félelmes fehér falban, egy kis sötét repedést: azonnal bebújt.

Ott kuksolt egész nap és hiába voltak benne gerjedő vágyak a füvek és a nedves virágok árnyéka után, nem mert egész nap kimozdulni. Egy nagy szörnyű lakás volt, még nappal is teljes sötétség, már azt sem tudta, hányadán van az idővel, mikor meghallotta, hogy odakint megszólalt egy vékony hangú kis nőstény ciripelése, erre ő is rázendített. Lám, alkonyat van s ő börtönben lakik. Harsányan sikított, sokkal harsányabban, mint odakint bármelyik barátja és ellensége. Ami a kis szívében volt, azt mind kiénekelte. A rettegést, a félelmet, a fájdalmat és különösen a vágyakozást.

A szoba a diák hálókabinetje volt. Mikor felment lefeküdni, azt mondta:

- Nini, egy tücsök.

Tetszett neki, hogy tücsök van a közelben. Sokat nevetett. Ki is szólott, s tudtul adta mindenkinek, hogy neki tücske van és nagyon el volt tőle ragadtatva.

Mikor lefeküdt, egy kicsit hallgatta, akkor kíváncsi lett, hogy vajon hol a tücsök.

Felkelt és lábujjhegyen ment az ablakhoz, kihajlott és fülelt. A tücsökciripelés halványabb lett. Soká próbálgatta, végre rájött, hogy a tücsök a szobában van, nem a szabadban.

Most a szobát kezdte körülvizsgálni. De oly erős visszhangos volt a szobácska, hogy nem lehetett megállapítani, merre lehet a tücsök. Akárhol volt, mindig a háta mögött szólott.

No nem baj, gondolta: a tücsök az enyém.

Ezzel visszafeküdt az ágyába, s arra gondolt, hogy holnap felevez egészen a negyedik faluig. Van ott egy kis ház a víz partján.

Pontosan és részletesen elgondolta a kis házat a víz partján s a kislányt a ház ablakában. A tücsök megnyitotta a fantáziáját, és mintha meg is történt volna, gondolatai pontosan kiszolgálták egész érzékenységét s valósággal átélte a holnapi vizitelést a karcsú csónakkal a ház alatt.

Soká tartott, de a tücsök még kiratóbb volt. Ahogy a ház elcsendesedett, minden ciripelés hatványozottabb lett. Ideges cirip-cirip. Hol hosszabb, hol rövidebb, valósággal haláljajgatás.

Erre a fiú az iskolára gondolt s percek alatt rémes dolgok forogtak az eszében. Az iskolában volt egy riválisa, akivel már a múlt iskolai évben halálos ellenségek voltak, most elkezdett fantáziálni, hogy ezt a fiút megfogja holnap, és végiggondolta, hogy vesz tőle elégtételt, amért tegnap az első iskolai napon kihívó volt vele szemben.

Látta magát, ahogy vakmerőn a szemébe néz, nem köszön s ha az számonkéri, fumigálva fogja elrántani a száját.

Pontosan végigélte a vihart, ahogy szembe állnak s végignézik egymást. Egyszer csak már a hajában van s olyan dulakodásba kezd vele, hogy az ágy majdnem leszakad.

Erre fölébred az álomból s megdörzsöli a szemét.

A tücsök iszonyúan visít. Úgy visít, mint a halál sípja. Ő felül az ágyban, körülnéz.

- No, ezt a tücsköt megfogom, ez itt nagyon rosszul érzi magát. Kidobom az ablakon, hadd menjen, amerre akar.

Felkel, meggyűjtja a villanyt s hozzáfog terepszemlét tartani. Minden sarkot megnéz, minden bútort elmozdít s egy ingben mezítláb a hűvösödő éjszakában ott guggol és vadászik a tücsökre.

Már elmúlt a barátsága, már el van keseredve, pláne, hogy a tücsök sem mutatkozik s a hangja után lehetetlen felfedezni. De hová is bújhatott el. A padló széle mellett sem lel sehol annyi rést sem, ahol egy bolhánál nagyobb fenevad elrejtőzködhetik.

Egyre idegesebb lesz, ez a kíméletlen dög mindig jobban sivít és lehetetlen megtalálni a búvóhelyét.

Végre dühösen visszafekszik az ágyba s elkezd azon gondolkozni, hogy az egész világ tele van szennyel. Szenny és piszok. Ki kellne takarítani a világot. Nagy razziát kellene tartani. Már látja a rendőrök hatalmas sorfalát, ahogy az éjszakában kivonulnak, karddal az oldalukon és seprővel a kezükben és minden fát lemosnak, minden rögöt megforgatnak és láncra fűzve viszik a tücsköket, a békákat, az egereket és óriási szívókosárba gyűjtik össze a hangyákat. Rendet kell csinálni a természetben. Ki kell húzni a legutolsó gyomnak a tövét is. Semmi se maradjon, csak ami nemes és hasznos növény.

Még a virágokat is szortírozza, a petúniát is halálra ítéli. Így nem virágozhatnak a szegfűk és a nemes őszirózsák, ha a silány dudva mindent kiöl. Hirtelen már kész a törvényjavaslat, utólag, annak igazolására, hogy a tisztogató rendőrei a razziát végezhessék. S egyre szörnyetegebb méreteket ölt a föld, a Föld nagytakarítása. Már a házakat is rendbe szedik. Mint Mussolini Rómában lerombolta a gettót, csak mutatványnak hagyott meg belőle, hogy belépődíj mellett nézhessék az idegenek, hogy ez is volt. Ő is sorra lerombolja a külvárosi nyomortanyákat és új házakat épít a legtökéletesebb cementből s beborít mindent csempével és úgy ágyazza be a lapokat, hogy tücsök be ne bújhasson, de hiszen már nincs is tücsök, minden tücsköt elvittek már és óriási krematóriumban elégették, látja a krematórium nagy gyárkéményét, ott égeti el a barátját is, akivel holnap verekedni fog és a tanárokat és az iskolát és az árnyékát és a szelet és a vihart és a káoszt...igen, ezt kell legelőször, a káoszt és kíséretnek egészen nagyszerű a tücsök harsány trombitája.

És végre elalszik, de még ott is iszonyú álmai vannak.

És nem tudja, hogy szegény tücsök még jobban szenved, mint ő: a tücsök rapszódiát énekel, az embertől megtisztított földről.