Tömörkény István: A kimutatáson

Berta Mihály csősz, Berta Mihályné pedig, mint sejteni is lehet, a Berta Mihály felesége. Öreg pár ők már nagyon, megették kenyerük javát, élvén mindig a pusztaságnak ugyanazon a részén, ahol most is vannak. Kétségtelen, hogy az öreg Berta tanulmányos ember, aki sokat forgolódván urak körül, nagyfokú tapasztalatokra tett szert. Míg egészen el nem vénhedett, s a karjaiban jobban helyén volt az izom, amire rásütötte a puskát, azt lehozta a levegőből, s ily módon vadgalambjáráskor gyakran cserkészett úri vadászokkal az erdő fái alatt. Szóval ő a többinél valamivel különbnek tartja magát, amiben némi igazság lehet is. Szintúgy a felesége. Ő pedig valahányszor csak vendégség van a pusztabeli úrnál, a konyhában segédkéz, s nélküle semmiféle ilyen cécó nem történhetik. Fiatal korában sokfelé cselédeskedett, s nagy táblákhoz terített annak idején. Persze ma már nem úgy van, mint annakelőtte volt, amikor a nyulat és a vadgalambot csak paprikásnak ették, s a valóságos savanyú lében csak az őz-féle állat jutott az urak asztalára; de az mindegy, aki valamiben nagyokat tapasztalt, az, mint mondani szokás, föltalálja magát a világban.

E magaföltalálásnak kétségtelen bizonyítéka, hogy pár hónap előtt az öreg Bertáék útra készülődtek, hogy fölmennek Pestre. Föl is mentek, ami nem kis megütődést keltett a pusztaság emberei között. Én uram, én istenem, mi lesz hát a világból, ha már az effajta parasztikus nép is útra kel, bilétát vált a vonalra, s utazik a vaskocsin messzire, mint akár a legméltóságosabb urak. De mindegy. Bertáék nem törődtek a szóbeszéddel, hanem ha már egyszer nekiindultak, el is mentek a tött helyre, s fönt időzvén a budapesti városban két teljes álló napig, a hét végire hazakerültek.

Sokan bámulattal fogadták őket, mert részben az volt a hiedelem, hogy akkora útról nem térhet vissza az ember olyan kocsikon, miket a vasbika húz. Mert az könnyen egymásnak szalad, és a vasvonalon nem lehet egymás elől kitérni.
De már akárhogy és akármint van a dolog (nem lehet abban Tamás az ember, amit a tulajdon szemeivel lát), íme megjöttek a messziről. Ez nem kis érdeklődést keltett, szétszaladt a hír sebesen, s az asszonyok azonnal beszélni kezdtek róla. Lám, aki embernek rendes ember, az csak kiválik a többi közül. Az öreg Berta most sem hagyta magát, amint hogy illik is.

- Fölvitte még a feleségét is az ezredös kiállításra - szóltak büszkén.

A férjek e beszédet szótalan hallgatták, mivelhogy az asszonyszavalásra nem szokás sokat adni. Könnyű úgy öreg Bertának, mert se kicsi, se nagy a háznál, s akkor mozdul, amikor akar. Továbbá a pénz is bővebben van nála, az egyetlen ember a környéken, akihez soha ki nem viszik az adóintő cédulát.

- No, csak ne beszéljetök - mondták azután -, estére majd meghallgatjátok, hogy mit láttak.

Estére kelve ott is ült a kis padon az öreg Bertáné, az ura meg a malomkövön az eperfa alatt, vágva a dohányt, merthogy az úton az mind kifogyott.
Sánta Imre lépett be először az udvarba, jövén a homokon át egy nagy bottal, meg a feleségével.

- Adjon Isten jó estét - szólt elfogódva, mert tudta, hogy az öreg Berta most királyok és országurak közül jött haza.

Azonban Berta Mihály most is csak olyan, mint azelőtt, mert azt mondja barátságosan:

- Adjon Isten, öcsém..
.
Lám, hát nem fajzott el odafönt a messziben. Szintúgy az asszony sem. Az a Sántánét mindjárt maga mellett üléssel kínálja a kispadon.

- Hát möggyüttek kendtök? - kérdezi Sántáné.

- Az ám - feleli az asszony.

Eközben a kutyák odakint támadnak, s amint kitekintenének, látják, hogy Thurzó Zakar hadakozik ellenük. Az eb elcsitul, Thurzó bejön, utána az asszonya. Nem felesége, csak asszonya, mert csak úgy az eperfa alatt esküdtek, mivelhogy igen rajtuk van a nincstelenség az istenadtákon. A szép fiatal Valér csendesen is lépdel, szerényen kívánja be a jó estét, s félrehúzódik.

- Ej no - mondja Bertáné -, de elbújsz. Elférsz még itt a padon.

Akarva, nem akarva, oda kell itt bizony ülni, ami (akár így, akár amúgy keressük is a dolgot) nagy tisztesség.

Így vannak el egy darabig, hallgatván. A nap a tanya mögött áldozik, az udvarban árnyék van, s a napsugár csak az eprek, jegenyefák ágai között szilánkol elő. A háztetőről a gólya hol elmegy, hol megjön a vacsorával, amit a fiainak hozogat. A kutyák még ugatnak néhányszor, mert a szomszédságból több ember jön át, így Hab Illés, Kisguczi András. Egyszer pedig Thurzó Zakar asszonya föláll a kis padról.

- Hova mégy? - kérdezi Bertáné.

- Majd kihozom a kisszéket. Jó lesz az nekem.

- Már miért?

- Ott jön az úton a Károlyi Ferencné asszonyom, majd annak itt helyet adnék - feleli a Valér.

Most erre Berta Mihályné kissé izgatottabb lesz.

- Jaj dehogy, dehogy - mondja. - Aki előbb jön, azé a jobb hely. Úgy volt a vonaton is, ahogy möntünk a kimutatásra. Csak maradj itt, mert ott is, aki később gyütt, nem volt benne szömélyválogatás.

Kétségtelen ugyan, hogy ezt Károlyi Ferencné asszonyom zokon veszi, de az egyre megy már. Berta Mihályné demokratizmust tanult a vasúton s hazaérve azonnal érvényesíteni kezdi.

- Úgy ám - folytatja. - Ott ki úr, ki paraszt, nincs benne különbség. Aki egyforma jegyöt váltott, az mind egyforma.

- Az jól is van úgy - mondja Thurzó Zakar, aki szívességből a dohánycsomókat sodorintja Berta Mihálynak.

Most, miután Károlyiné is beérkezett, és csakugyan a kisszék jutott neki, Bertáné beszélni kezdi az utat. Előbb néhány kérdést adnak föl ezirányban, s ő egy ideig simogatja elégedetten a kötőjét, amidőn aztán hirtelen így szól:

- Ott voltunk épp akkor is a kimutatásba; mikor a kiráj kinyitotta a kaput. Szép nagy terjedelmesség ám az nagyon. Különbnél-különbféle kastélyok benne. Majd mind föltekintöttük, de némöly helyön úgy tolongott a nép, hogy oda sömmiképp be nem férhettünk. Mert én is vittem a tarisznyát, a Berta is vitte a tarisznyát. De jó is; hogy el nem hagytuk, mert másként otthagytuk vóna a pénzünk javát.

- Aztán nem tévedtek el kendtök? - kérdezi a Sánta Imre.

- Nem ám - válaszol büszkén az asszony. - Az állomáson gyütt elébünk egy hordász úr, hogy aszongya, ű egy pöngőért elvezet a kimutatásba. Már a Berta majd mögadta neki. De aztán mondom én: "Hajja kend, otthun egy pöngőért mind a ketten kapálunk egész nap, hát mit akar kend?" Majd oda tanálunk. Nem is köllött a hordász úr aztán, hanem kinéztem, hogy merre mén a legtöbb nép, oszt én is arra möntem. Csak oda tanáltunk így is a kimutatáshoz. Annyi volt ott a nagy úr mindönféle drágaságokba, hogy csuda. Mert épp akkor nyitotta ki a kimutatás kapuját a kiráj...

Elhallgatott, tekintetet vetve az urára, aki azonban csak vágta tovább szótalan a dohányt.

- Hát aztán? - kérdik megint.

- Hát aztán - folytatja Bertáné -, voltunk odafönt a kirájnál is, már hogy csak a háza udvarán. Két napig vótam én fönt, tudják kentök, de már úgy üsmeröm én azt a Pestöt, mintha ott születtem volna. Váltig kínálkoztak a hordász urak, de mondom neköm nem köll, mert el tudok én mönni magam is.

- Hát a kiráj szobája?

- Sz'be akartunk mönni oda is, de nem eresztöttek... Nagyon sok úrforma katona van ottan...

Így beszélgetnek. A nap lement, s az útszéli jegenyék között előáll a hold. A gólyák már alszanak is, az éjjeli madarak pedig most indulnak eleség után.
Sánta Bertához fordul:

- Hát kend semmit se beszél arrúl, amit látott?

- Elmondta már az asszony - feleli Berta, tömve a pipát.

- De hát csak többet lát egy embör, mint egy asszony? - évődik tovább Sánta.
Most Bertán a sor. Hamiskásan int az asszony felé, s szemével azt mondja:

- No, az igaz. Mert azonfelül, amit elmondott, még szörnyen szép lányokat láttam odafönt...

- Oh, hogy a sátán hordja el a kend haját! - kiált föl a felesége. - Kendnek még arra is van szöme. Azután ugyan mi van rajtuk? A sok festött vékonyságon?
Ezen most már mindnyájan nevetnek, Berta pedig, hogy csak tovább évődjön, ősz szemöldökei alól a Thurzó Zakar szép Valérja felé kacsint.

- Már akár hordja, akár nem hordja - feleli -, de ez így van. Mert nem az a szép, ami szép: ami tetszik, az a szép.

Valér Zakarra néz szemérmesen, Bertáné pedig csípőre teszi két kezét.

- Ejha - mondja -, hiszen akkor fönt is maradhatott volna kend. Amúgy még egészen legényös a kend járása. A bajusza ugyan egészen fehér már kendnek, de hát azt majd le löhetött volna borotválni odafönt. Hátha jutott volna kendnek valami báró kisasszony? Úgy van a nótába is, hogy épp az ilyenfajta legényök után szoktak azok sétálgatni, mint kend is e?

Ezúttal az asszonyokon a nevetés sora, de kacajra is fakad valamennyi. Az öreg Berta szívja a pipát erősen, mert érzi, hogy ki van figurázva. Hanem aztán csak végigsodorítja fehér bajuszát, és mosolyogva szól öreg társához:

- Nono. Semmit se löhet bizonyosat tudni a világi életben.