Tündérek laktak réges-régen a Kárpátok rengetegeiben. Ebben az időben történt, amit most elmesélek. A rengeteg nagy erdőben, ahol addig tündéreken kívül más nem járt, még madár sem, egyszerre csak nagy lárma verte fel a csendességet. Tíz deli legény csörtetett be a rengetegbe: bölényt hajszoltak életre-halálra s az a vadászok nyílvesszeje elől ide menekült. Hol felbukkant, hol feltűnt a szemük elől a sebesült bölény, mígnem teljesen eltűnt. De a vadászok csak törtettek tovább a rengetegben, mígnem egyszerre, mintha földbe gyökerezett volna a lábuk, megálltak egy helyben, a szavuk is elállt, a lélegzetük is elállt, úgy elfogta a csodálkozás.
Hej, mit láttak, Istenem, Teremtőm! Tíz tündérlány állott a magas hegynek a tetején, állottak szépen, körbe-karikába, gyémántlabdáikkal játszadoztak, közben meg, ha egyik a másikat eltalálta, fel-felcsendült nevetésük, hogy csak úgy zengett belé a rengeteg.
Nézték, nézték a vadászok nagy gyönyörűséggel a labdázó tündéreket, de egyszerre csak, mi történt? Ráültek a labdájukra s huss!, felröppentek a tündérek a hegy tetejéről egy másik hegynek a tetejére szálltak, aztán tovább játszottak, dobálták a gyémántlabdákat fel, fel a magas levegőégbe, a labdák meg szálltak, kerengtek, ragyogtak, mint megannyi ragyogó csillag.
Nézték, nézték a vadászok ezt a gyönyörű játékot, aztán összenéztek, nem szóltak semmit, de egyet gondoltak: célba vették a tíz gyémántlabdát, és a következő pillanatban mind ott hevert a lábuk előtt. Ahogy ezt látták a tündérek, hangos sikoltással rebbentek szét s egy pillanat alatt eltűntek, mintha a föld nyelte volna el őket.
Hej, megszomorodtak a vadászok! Most már sohasem fogják látni a tündérlányokat. Miért is lőtték le a gyémántlabdákat! Álltak, álltak egy darabig egy helyben, aztán nagy búsan elindultak, maguk sem tudták hová, merre, csak mentek, mentek, bolyongtak a rengetegben. Ám, amint mentek, mendegéltek, hirtelen megállott az egyik vadász és felkiáltott:
- Nézzetek oda!
Mind arra tekintettek s szinte hogy meg nem vakultak a szertelen nagy ragyogástól. Magas hegynek a tetején gyémántvár tündöklött, ragyogott, fényesebb volt a napnál, s a gyémántvárnak ablakából lemosolygott rájuk a tíz tündérleány. Nosza, fel a gyémántvárba szaladva szaladtak fel a vadászok s mondta lelkes szóval mind a tíz a kiválasztott párjának:
- Te az enyém, én a tied!
Hiszen a tündérek nem is húzódoztak, merthogy tetszettek nekik a deli vadászok. Mindjárt megtartották a lakodalmat. Volt ott minden jó: láthatatlan kezek terítették meg az aranyasztalokat gyémántterítővel, láthatatlan kezek hordották a sok finom ételt, italt.
Telt, múlt az idő, boldogan éltek a fiatal párok, de gonosz lélek megirigyelte boldogságukat, hírül vitte a tündérek édesanyjának, aki a csillagok királynője volt s aki akkoriban járta be az országát - hogy a leányai férjhez mentek, mégpediglen halandó emberekhez. Bezzeg, hogy mindjárt megtért útjából a csillagok királynője, repülve repült haza, és szörnyű haraggal támadt leányaira.
- Tudjátok-e, hogy mit cselekedtetek? Eddig halhatatlanok voltatok s most eljátszottátok a halhatatlanságot. Halandó emberekhez kötöttétek magatokat, akiknek a csillaga akkor hull le az égről, amikor én akarom!
- Anyám, édesanyám - könyörögtek a lányok - ,irgalmazz, ne hullasd le az ő csillagukat.
- Az övékét is, a tiétekét is! - kiáltott a csillagok királynője s otthagyta síró-rívó leányait, visszarepült a csillagok országába.
Haj, de nagy bánat borult a gyémántpalotára! Akkor éjjel a tündérek szemére nem jött álom: nézték, folyton nézték, vajon nem hullanak-e le csillagok. Sokáig ébren virrasztottak a vadászok is, de egyszerre csak meglegyintette az álomszellő, leragadott szemük pillája: aludtak mélyen.
Mind a tíz vadász egy álmot látott: mind a tíznek megjelent a Turul madár s szomorú hangon vijjogta: Talpra, talpra, magyar vitéz! Ellenség tört be az országba. Kard, ki a hüvelyből!
Mind a tízen egyszerre szöktek talpra, nagy hirtelen összeszedték fegyvereiket, elbúcsúztak a tündérektől s rohantak a csatába - a halálba.
Oda, oda a halálba, mert a hetedik napon egyszerre tíz csillag hullott le az égről: a tíz ifjú csillaga. És a tündérek látták, amikor a tíz csillag lehullott, mert éjjel-nappal az eget lesték. Keserves sírásuktól, jajgatásuktól zúgott a rengeteg, visszaverték az égre meredő sziklák: még azok a hideg tekintetű csillagok is könnyeztek, amikor ezt látták, hallották. Különösen a három legkisebb tündér bánata volt nagy, olyan nagy, hogy még az ég is gyászba borult. Ők csak kedveseiket siratták, gyászolták. A hét idősebbik nemcsak kedvesét siratta, hanem magát is. Aztán addig sírtak, míg elnyomta őket az álom.
Akkor leszállott hozzájuk a csillagok királynője. Megindultan, könnyes szemmel nézte boldogtalan gyermekeit. Hiába, mégiscsak anya volt! Lehajolt hozzájuk, sorba csókolta őket, aztán szelíden megérintette varázsvesszejével. Abban a pillanatban forrássá változott mind a tíz tündér. A tíz forrásból hétnek hideg, háromnak forró-meleg a vize.
Ez a tíz forrás története. Azé a tíz forrásé, amely ott bugyog ma is azon a helyen, ahol a Mátra és a Bükk hegység ölelkezik. Az édesanya szíve mégis irgalmas volt gyermekeihez: forrás képében halhatatlanok maradtak...
Hej, mit láttak, Istenem, Teremtőm! Tíz tündérlány állott a magas hegynek a tetején, állottak szépen, körbe-karikába, gyémántlabdáikkal játszadoztak, közben meg, ha egyik a másikat eltalálta, fel-felcsendült nevetésük, hogy csak úgy zengett belé a rengeteg.
Nézték, nézték a vadászok nagy gyönyörűséggel a labdázó tündéreket, de egyszerre csak, mi történt? Ráültek a labdájukra s huss!, felröppentek a tündérek a hegy tetejéről egy másik hegynek a tetejére szálltak, aztán tovább játszottak, dobálták a gyémántlabdákat fel, fel a magas levegőégbe, a labdák meg szálltak, kerengtek, ragyogtak, mint megannyi ragyogó csillag.
Nézték, nézték a vadászok ezt a gyönyörű játékot, aztán összenéztek, nem szóltak semmit, de egyet gondoltak: célba vették a tíz gyémántlabdát, és a következő pillanatban mind ott hevert a lábuk előtt. Ahogy ezt látták a tündérek, hangos sikoltással rebbentek szét s egy pillanat alatt eltűntek, mintha a föld nyelte volna el őket.
Hej, megszomorodtak a vadászok! Most már sohasem fogják látni a tündérlányokat. Miért is lőtték le a gyémántlabdákat! Álltak, álltak egy darabig egy helyben, aztán nagy búsan elindultak, maguk sem tudták hová, merre, csak mentek, mentek, bolyongtak a rengetegben. Ám, amint mentek, mendegéltek, hirtelen megállott az egyik vadász és felkiáltott:
- Nézzetek oda!
Mind arra tekintettek s szinte hogy meg nem vakultak a szertelen nagy ragyogástól. Magas hegynek a tetején gyémántvár tündöklött, ragyogott, fényesebb volt a napnál, s a gyémántvárnak ablakából lemosolygott rájuk a tíz tündérleány. Nosza, fel a gyémántvárba szaladva szaladtak fel a vadászok s mondta lelkes szóval mind a tíz a kiválasztott párjának:
- Te az enyém, én a tied!
Hiszen a tündérek nem is húzódoztak, merthogy tetszettek nekik a deli vadászok. Mindjárt megtartották a lakodalmat. Volt ott minden jó: láthatatlan kezek terítették meg az aranyasztalokat gyémántterítővel, láthatatlan kezek hordották a sok finom ételt, italt.
Telt, múlt az idő, boldogan éltek a fiatal párok, de gonosz lélek megirigyelte boldogságukat, hírül vitte a tündérek édesanyjának, aki a csillagok királynője volt s aki akkoriban járta be az országát - hogy a leányai férjhez mentek, mégpediglen halandó emberekhez. Bezzeg, hogy mindjárt megtért útjából a csillagok királynője, repülve repült haza, és szörnyű haraggal támadt leányaira.
- Tudjátok-e, hogy mit cselekedtetek? Eddig halhatatlanok voltatok s most eljátszottátok a halhatatlanságot. Halandó emberekhez kötöttétek magatokat, akiknek a csillaga akkor hull le az égről, amikor én akarom!
- Anyám, édesanyám - könyörögtek a lányok - ,irgalmazz, ne hullasd le az ő csillagukat.
- Az övékét is, a tiétekét is! - kiáltott a csillagok királynője s otthagyta síró-rívó leányait, visszarepült a csillagok országába.
Haj, de nagy bánat borult a gyémántpalotára! Akkor éjjel a tündérek szemére nem jött álom: nézték, folyton nézték, vajon nem hullanak-e le csillagok. Sokáig ébren virrasztottak a vadászok is, de egyszerre csak meglegyintette az álomszellő, leragadott szemük pillája: aludtak mélyen.
Mind a tíz vadász egy álmot látott: mind a tíznek megjelent a Turul madár s szomorú hangon vijjogta: Talpra, talpra, magyar vitéz! Ellenség tört be az országba. Kard, ki a hüvelyből!
Mind a tízen egyszerre szöktek talpra, nagy hirtelen összeszedték fegyvereiket, elbúcsúztak a tündérektől s rohantak a csatába - a halálba.
Oda, oda a halálba, mert a hetedik napon egyszerre tíz csillag hullott le az égről: a tíz ifjú csillaga. És a tündérek látták, amikor a tíz csillag lehullott, mert éjjel-nappal az eget lesték. Keserves sírásuktól, jajgatásuktól zúgott a rengeteg, visszaverték az égre meredő sziklák: még azok a hideg tekintetű csillagok is könnyeztek, amikor ezt látták, hallották. Különösen a három legkisebb tündér bánata volt nagy, olyan nagy, hogy még az ég is gyászba borult. Ők csak kedveseiket siratták, gyászolták. A hét idősebbik nemcsak kedvesét siratta, hanem magát is. Aztán addig sírtak, míg elnyomta őket az álom.
Akkor leszállott hozzájuk a csillagok királynője. Megindultan, könnyes szemmel nézte boldogtalan gyermekeit. Hiába, mégiscsak anya volt! Lehajolt hozzájuk, sorba csókolta őket, aztán szelíden megérintette varázsvesszejével. Abban a pillanatban forrássá változott mind a tíz tündér. A tíz forrásból hétnek hideg, háromnak forró-meleg a vize.
Ez a tíz forrás története. Azé a tíz forrásé, amely ott bugyog ma is azon a helyen, ahol a Mátra és a Bükk hegység ölelkezik. Az édesanya szíve mégis irgalmas volt gyermekeihez: forrás képében halhatatlanok maradtak...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése