Őri István: Téli szürkület

Dermedt kő koppanása
elveszett idő lassú csobbanása
szürke, fehér, ezüst a lét
a fény sietve lehunyja hályogos szemét.

Tű-sugár végén ültem éppen
lábom a tétova semmi felett
apró sárgolyó tűnt elébem
mire rávillantam, ércfénye lett.

A táj ez vagy bensőm vad világa?
felhő takar mindent vagy lelkem sötét átka?
kővé lettem teljesen magam is?
vagy ha tábortűz víg lángja lobban,
nem marad belőlem semmi, csupán szennyes pára?

A felhőkön túl pedig valami más van
s az átok sem az enyém! -
térj magadhoz, rázd le nyirkos kérgedet
melletted áll, kezedet fogja a drága remény
s elvezet egy csendes, meleg házba
hol sok felolvadt csend ujjong, énekel,
egyesül boldog társas-magányba
s hol kérdésedre maga Isten az, ki megfelel.

A kövek virággá váltak most
az ablakon jégvirág örök rendje ragyogott
létem könnyedén fölém emel
érzem, hogy hívsz magadhoz, Istenem
s viszel, viszel, viszel...