Váratlanul tűntek fel a kisvárosban. De hát az nem is jó szó, hogy feltűntek, hiszen oly ritkán mutatkoztak a járda melletti sétány árnyas fái alatt, egymásba karolva, és igazán nem volt rajtuk semmi feltűnő. Az öregúr bal kezében tartotta szürke puhakalapját, ha esetleg szél kerekedne, vagy pláne eső, ami ilyenkor, augusztusban, nem éppen ritka dolog, feltehesse megint.
- Nem fogsz te megfázni? - kérdezte minden alkalommal a felesége, aki sötét kosztümben volt, kis kerek kalappal a fején, mire az öregúr türelmetlenül és idegesen felcsattant:
- Augusztusban? Az isten áldjon meg!
- Na igen, de a múltkor is panaszkodtál, hogy sajog a füled.
- Az nem attól volt! - vágta rá most már haragosan az ura.
- Jó, jó - csitította a néni, s kuncogva hozzátette: - Te csak pipálj Ladányi. Mindjárt fent vagy a hatodik emeleten.
Benyákné olykor utánuk kiáltott:
- Ugye nem tetszenek hamar visszasietni, nagyságos asszony! Mert akkor kicsit fel is vikszelek, miután a szőnyegeket kihordtam. A lányom majd segít.
Ilyen öreges tempóban fél órát is eltartott, amíg a hársfák alatt, az utca végén a vendéglőhöz értek. Egyszerű városszéli kiskocsma volt, savanyú krumplifőzelék szerepelt mindennap a ceruzával írt étlapon, és felsál, ami viszont oly előkelően hangzott. És a kiszolgáló ablak kis négyszögében megjelent a kocsmárosné óriási arca, csigákba sütött szőke hajával, és a túlédesített hangja is hallható lett, a pirosra festett vastag szájáról:
- Kisztihand! Csókolom! Azonnal, már ott is vagyok!
De nem volt még jó darabig. Tányérokkal csörömpölt a betolt ablak mögött, bárddal dolgozott, mint a mészárszékben a tőkelegény, s lábasokat húzgált akkora zajjal, hogy az öregúr a füléhez kapott. Időbe telt, amíg rengő kebellel és ringó csípővel, de valószínűtlenül apró és gyors léptekkel megjelent előttük mégis:
- Na milyen volt a becsinált tegnap, kisztihand?
Mert hozatták az ebédet, s csak hetenként egyszer, ha nagytakarítást rendezett Benyákné, szánták el magukat erre a sétára.
- Finom volt, Nusi! - mondta a néni. - Mint minden, amit maga főz.
És ezalatt otthon épp most húzta ki Benyákné a cseresznyefa sublót mély fiókját, és felkiáltott:
- Ide süss, Manyikám! Ezek aztán éltek, az anyjuk nemjóját! Nézd ezt a négy fekete lovat! Meg eztet a hintót! És ő hajtja, az öregasszony!
Az "öregasszony" akkor még fiatal volt. A lovarnők fekete kalapja volt a fején, fehér fátyolja felhajtva, s a nyaka alatt csokorba kötve. Nyírfák és rekettyebokrok között jött fel a kastély elé, amelynek csúcsíves tetővel kiugró bejárati része a kétszárnyú ovális ajtóval egyetlen üvegfalat képezett, s látni lehetett rajta a napfény fehér megtört csíkjait.
- És ki ez itt mellette? - kérdezte a leány, aki pattanásos arcú volt, s mély, elnyújtott, ábrándos hangon beszélt. Egyszer egy héten szabad volt neki is idejönni azzal az ürüggyel, hogy segít, s ilyenkor a sublótfiók képeit nézték sorban, egymás után.
- Ez nem az öreg. Ez valaki más.
- Talán az inasa - mondta Benyákné, aki filmről ismerte az úri szokásokat. - Mellette van, hogy ha elragadnák a lovak, megfogja a gyeplőt.
Honnan tudták volna, hogy báró Podmaniczky Tibor volt. Lejött Kisberovára egy zsemlyeszínű vizslával és egy szál puskával, mert ilyenkor itt rengeteg szalonka volt. A bérlőnél kapott szállást, fönn az emelet egyik vendégszobájában, s ott maradt három hétig, mert már az első héten beleszeretett az asszonyba, és nem volt képes hazamenni.
- Még sohasem hajtott négyesfogatot? - fordult egy este Lici felé. - Majd én megtanítom, ha a kedves férje megengedi.
- Kérem, ha rajtam múlik! Nagyon fogok örülni!
A beleegyező válaszba egy kis féltékenység is csúszott, amire még sokszor és sokáig visszatértek. Ha évődni akart az öregúr, még most is szóba hozta hébe-hóba.
- Tetszett neked a báró, ne is tagadd!
S a néni rejtélyesen mosolygott.
- Nem bírok így elmenni, drága Lici! - mondta báró Podmaniczky Tibor egy nyári reggelen, amikor kilovagoltak, s megálltak itatni egy csordakútnál, ahova elhallatszott az eszéki katedrális harangjának hangja, s messziről, fehér bárányfelhők alatt odakéklett a Papuk. - Muszáj megmondanom magának, Lici, hogy szeretem.
- Nem olyan ez, mintha kocsis volna - tűnődött Manyi hangosan, mint akinek hatodik érzéke van az ilyesmihez. S talán még el is tudta volna képzelni a regényes reggelt és a vallomást, amely Flaubert-nál és Tolsztojnál is pont ilyen, minthogy a legszebb dolgok szoktak a legegyformábbak lenni. De Benyákné kivette kezéből a fényképet a négyesfogattal, és egy másikat tett elébe a megfelelő magyarázattal.
- Itt meg bálban vannak! Az anyja mindenit, mennyi generális!
És tényleg, lampaszok pislogtak, hatalmas csillárok szikráztak a meztelen női vállakon, egy emelvényen pedig zenekar muzsikált, s a karmester frakkjának két szárnya kinyílt, és a levegőben maradt egy heves mozdulatnál. Az ajtóknál fehér harisnyás lakájok álltak.
- Hol vannak? - kérdezte önmagától Benyákné, s egészen közel vitte szeméhez a báli képet. - Itt nem tudom megtalálni őket!
- Ugyan már - szólt volna rá zsémbesen az öregúr, ha ez a kérdés eljutott volna a füléhez. - Hát nem látja, hogy ez egy képeslap? Én írtam a feleségemnek, illetve akkor még csak a menyasszonyom volt, 1892-ben Lembergből, ahol önkéntesi évemet szolgáltam az ulánusoknál. A kép közepén kék nadrágban, fehér zubbonyban Ferenc József látható.
De az öregúr most különben is mással volt elfoglalva. Nusi szónoklatát hallgatta az ajánlható ételeket illetőleg, melyeknek fénypontja egy liba volt. Ezt azonban már a tenyere élét szája széléhez igazítva súgta:
- A vérével megtöltöttem és megsütöttem. Ilyen! A szájához emelve megcsókolta három ujja hegyét. - A mai világban, kisztihand - húzta fel jelentőségteljesen szemöldökét -, egy liba! Stankó úr, ne féljen - fordult hátra, ahol egy fehér abroszos asztalnál, fogvájóval a szájában, s újságjába merülve egy borostás arcú férfi ült -, a püspökfalatot magának tettem el, pedig én is imádom.
A hivatalnok savanyú képpel kinézett az újságból és vakkantott valamit, mire a két öreg mosolyogva és némán bólintott. Nusi meg elvonult, s széles csípője úgy hullámzott utána, mint a tenger.
Mindössze ennyi emberből állt a kis kör, amely a két öreget időnként körbevette. Különben egyedül éltek, s napokig nem mozdultak ki a lakásukból, könyveik és megszokott bútordarabjaik hangulatos és lakályos magányából.
Aztán egy idő múlva ennek is vége lett. Stankó úr egy napon katonaruhában jelent meg, s nem ebédelni jött, hanem búcsúzni. A levesre tovább kellett várni, mint máskor, mert Nusi a konyhaasztalra borulva zokogott:
- Úgy volt, hogy őszre egybekelünk - siránkozott az asztalnál is -, de hát mit csináljunk, ha egyszer háború van!
És a két öreg megértően bólogatott.
Ősszel a nénit bevitték a kórházba, s a nagytakarítást most már mindig arra a napra tűzték ki, amikor látogatási idő volt, s az öregúr pár órára elment a kórházba.
- Ezt nézze - mondta Manyi, és havas hegyeket mutatott, mert a sublótfiók kifogyhatatlan volt, s a hófödte tájban egymásba karolva nevetett a két öreg. - Ez még nem is olyan régen volt! Hol van az az Arosa?
- A jófene tudja! - mondta Benyákné, s inkább egy kutyás képet nézett.
- Ott kellett volna maradnunk, Arosában - szólhatott volna közbe az öregúr. - Volt valamennyi megtakarított pénzünk, és egy Lobkovitz hercegnek az unokája, aki sítréner volt, azt mondta Licinek, beajánlja az egyik hotelbe. Felügyelt volna a teakonyhában, s ezért kaptunk volna teljes ellátást. Lici azt felelte, ha menni kell, inkább Szarajevóba menjünk a húgához. De nemsokára odamenekültek Bécsből a sógoromék az Anschluss után, s most már azt se tudjuk, velük mi van.
- Szép kutyák! - állapította meg Benyákné, és a pórázon vezetett két sárga tacskót még sokáig nézte. - Ennivaló kis dögök!
Mikor a néni meghalt, az öregúr hetekig nem mozdult ki a lakásból. Benyákné hordta neki a kosztot, de alig evett valamit, úgyhogy ők odahaza Manyival majdnem jóllaktak a maradékból. Egy idő múlva, ahányszor benyitott, mert újságot hozott vagy cigarettát, vagy csak a port kellett letörölni, és kiszellőztetni kicsit, mindig ott találta az öregurat a sublót előtt, amint a régi fényképeket és képeslapokat nézte.
Aztán nemsokára összeszedték a zsidókat, és őt is elvitték.
- Az, kérem, az enyém! - jelentette ki Benyákné határozottan, mikor a hivatalos emberek odaálltak összeírni mindent, s piros pecséttel és nemzeti színű zsinórral lepecsételték a bezárt ajtókat.
- A három csomag fénykép özvegy Benyák Antalné tulajdonát képezi! - szólt hátra a sublót mellől, hegyes bajuszán átnézve egy rendőr. - Kiadhatom?
- Pha! - morogta félig röhögve egy hivatalnok, aki Stanyó úrra hasonlított, épp oly száraz keszeg képe volt. - Sózza be azt a vacakot!
- Ha tudtam volna - motyogta Benyákné, de már a kapun kívül, s a szegények jóhiszemű gyámoltalanságával -, az egész sublótot elkértem volna!
Aztán, hogy vége lett a háborúnak, és elmúlt pár esztendő. Manyi egy szép napon azt mondta özvegy Benyáknénak:
- Már eleget dolgozott, mama, nem engedem többé sehova!
Igen, mert ő is gyárba járt, és hamarosan férjhez ment, sőt már a gyerek is útban volt, jól jött a mama a háznál. S isten tudja, mivel szórakoztak és mit csináltak, de eszükbe se jutott kibogozni a lila szalagokat, s elővenni megint a rengeteg fényképet és képeslapot. Ott volt a három csomag egy láda alján, egészen megfeledkeztek róla.
Egy idő múlva másik városba költözött Manyi a családjával, miután özvegy Benyák Antalné meghalt. Más vidékre, másféle emberek közé, s a kisváros, ahol felnőtt, árnyas sétányaival, apró tereivel, girbe-gurba utcáival már csak olyankor jelent meg előtte, ha a szomszédasszonyoknak mesélt leánykoráról s a városról, ahonnan ide került.
És így jutott eszébe egyszer a lila szalagos három csomag. Előkereste, kibontotta őket:
- Volt két öreg - mondta egy csöppet eltűnődve -, utánuk maradtak ezek a képek nálunk.
Báró Podmaniczky Tibor újra ott ült a bakon, kicsit már kopottan és kifakulva, habár még mindig délcegen, s Lici se volt olyan elbűvölően szép, de még az éjfekete lovak sem ejtették csodálatba a szomszédasszonyokat, ahogy fejüket leszegve, lábukon szarvasbőr bokavédővel álltak a hintó előtt. Ferenc Józsefet észre sem vette senki az udvari bál sokadalmában, csak egész picit húzták mosolyra a szájukat a szomszédasszonyok, hogy ilyen világ is volt arra északabbra, mintha csupán illendőségből bólogattak volna Manyi képeihez.
- Ez itt lány, csak valami katonának a ruhájába öltözött - mutatott egy képet az egyik asszony, azután megfordította: - Fedák Sári! Ki volt az?
Manyi nem tudott a kérdésre felelni, s nem hallotta a messziről szóló dallamot a János vitézből, miközben a dátumon is elcsodálkozott - 1904 -, és aztán csalódottan kötötte össze a lila szalagokat, s tette el a két öreg utolsó emlékeit, hogy soha többé ne vegye elő őket.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése