A kasza lendül, újra lendül s mintha vonná maga után a kaszálót, Dániel Jánost. Jani, a fia, lihegve kötözi a kévét, ő szedi apja után a markot. Egy szempillantásra sem lehet megállnia a gyereknek, még annyira sem, hogy letörölje homlokáról a verejtéket. Egyik villanás a másik után, harsog a búza a vágás nyomán s dől egyre, az apa kegyetlenül dolgozik. Janinak nehéz, szinte fáj a munka: szedni a markot, sebesen sodorni a kötelet, bekötni a kévét. Régebben birkát őrzött az uraságnak, akinél szolgáltak: tavaly alig termett valamit a földjük, az idén fogták Janit először aratásra. Hajnalban kezdték, már magasan járt a nap, hajnal óta így megy a dolog szakadatlanul.
Az apa hátratekint olykor, bár nem kell félnie, hogy belevág a kasza a gyerek sarkába. Inkább azért pislant a fiúra, mert valamit mond neki. Mindig van biztató szava, egyszer így szól:
- A magunkét aratjuk, fiam.
És mivel Jani csak el-elmarad, meg hogy még valamit mondjon, megáll a kaszát feni:
- Most még nehezen vagyunk, de ha így terem ez a kis föld, három esztendő múlva nem nem cserélünk az urasággal sem.
És hogy értse a gyerek, még hozzáfűzi:
- Már azzal, aki uraság volt itt a nyakunkon.
Később ledobja a kaszát, segít Janinak. Egy-kettőre elkészül néhány kéve, Jani hajlonghat megint a nyomában.
Mialatt kötöz, Jani csak áll, bámul az apjára, s csaknem sírva fakad a kíntól, de meg talán az örömtől is, mert nem ostoba gyerek, érti a szót.
De hát még csak tizenhárom esztendős, meg nem is olyan ügyes, mintha lány volna, nem olyan szapora járású a keze.
Az asszony kellene a helyébe, csakhogy az nem jöhetett dologra, beteges mostanában, a derekát fájlalja. A gyomrára is panaszkodik, még ma is érzi, így mondja, hogy dohos búzát mért nekik az uraság ispánja. A derekát meg csak úgy megerőltette, vagy attól lett nyavalyás, hogy a szobájuk nyirkos volt. Ők persze nem vették volna észre, már mint a nyirkosságot, nem tudtak ilyenféléről, de egy városi rokonuk mondta nekik, aki egyszer ellátogatott hozzájuk a tanyára. Kész betegség, így szólt pestiesen.
Dohos búza, nyirkos lakás, csöppnyi egy ablak, jaj, mennyi baj volt, nem is lehetne felsorolni. A konyhán ketten főztek. A két asszony szemét kimarta a füst és csak nem csináltatta meg az uraság a kéményt. Bár lehet, hogy nem tudta, hogyan is tudhatta volna, hogy Dániel Jánosné meg Kontra Istvánné béresasszonyok reggeltől estig fuldokolnak a füstben. Nem értek fel hozzá az átkok, miket a két asszony szórt rá: Döglene meg, szakadjon rá az ég, őt meg a fattyait kéne itt megfüstölni, majd később a végső elkeseredés, miért is nem döglesztik meg a szegény embert, ahelyett, hogy így kínozzák. Mindez kiszállt a füsttel a kéményen, az ajtón, lassan, sokára, fojtogatón, ellebegett az udvar felett, ki a határba, az uraság azt sem tudta, hogy két ilyen meg olyan nevű béresasszony van a világon. Különben meghatódott volna a finom lelke, valami gorombát mondott volna az ispánnak és menten megígérte volna, hogy jövőre, vagy két év múlva, vagy azután, ha egyszer nagyon sok lesz a birtok jövedelme, megcsináltatja a kéményt.
Éppen az uraság földjéből kapott Dániel János nyolc holdat, házat meg benn a faluban, jobbat, mint a cselédház volt. Örültek, kicsit féltek is, ősi félelemmel, mert riasztották őket. Azért az asszony az új otthonban már az első begyújtás után megkönnyebbülten sóhajtott fel: Hát itt legalább nem marja a füst a szememet. Az igaz, hogy még nem volt mivel fűteniük. Keserves maradt az élet és keserves még ma is. A kis föld még nem adja meg a megélhetést, a ruházkodást, a cipőt. Pedig Dánielné iparkodik, baromfit nevel. Már idén pünkösdre paprikásnak való csirkét adott el a városban. Akkor éppen húsra is telt pénz, finom húslevest főzött az asszony. A gyereknek vett gumitalpú cipőt, meg egy fekete klottnadrágot, most is az van rajta. De hát mintha minden igyekvés hiába lenne, kenyéren arat majd Dániel János, meg híg leveseken, még szalonna sincs a háznál, tavaly elpusztult a két malac, mert nem volt pénz, nem tudták idejében beoltatni.
Így volt, nehéz volt, sokszor elcsüggedtek, de most újra nekifeszülnek a küzdelemnek.
Kis pihenőt tartott János meg Dani, hallgatagon, csak úgy elmélázva. János már nem mai gyerek, nagyon is javakorabeli, a halántékán, a fekete közt ősz hajszálak csillognak. Áll a nagy hőségben, feje födetlen, bozontos nagy haja védi a napsütéstől: az ingujját felgyűrte vállig, bronzszínű az izmos karja. Jani fekete szemű legényke, csinos arca most kissé savanyú, nehezen törik bele az új, nehéz munkába. A közeli kis tó felé pislog - inkább libaúsztató gödör, mint tó - szeretné benne megmártani magát és szeretne leheveredni agyagos partján, a nyárfák árnyékában. De az apa emeli a kaszát, suhint vele, borul a búza a földre, halad előre a kaszás, követni kell: iparkodva szedi hát a markot, sodorja a kötelet, köti a kévét rátérdepelve, még a gyerek is látja, milyen kövérek a búzafejek: új és új kéve, tizennyolc lesz majd egy kereszt. Jobbra-balra a szomszéd táblákon is aratnak, jó komák, érkezéskor hajnalban váltottak egy-két szót, de azóta, munka közben nincs beszéd, mintha versenyeznének.
Délben megvillan a tábla végében egy piros fejkendő, libeg a kék szoknya, mert hogy enyhe szél kerekedett, hozza az ebédet Dánielné. Csak valami jó húsleves volna, vagy paprikáshús. De az nem lehet, mert nincs a háznál pénz, egy fillér sem. Fiatalos az asszony, könnyed a járása, pedig messze a faluból jött, homokos úton. Komoly a képe.
Akácfabokrok árnyékába vonulnak, letelepszenek, lekerül a kosárról a tiszta kendő, a leveses fazékról a fedő. Kanalat nyom Dánielné az ura meg a fia kezébe, sárgás zsírfoltok úsznak a leves tetején, a kanál merítésére hajszálvékony csíkok kavarognak benne, ejnye, hisz ez húsleves.
- Hát te? - kérdezi az ember.
- Én már ettem - mondja az asszony.
- Ugyan ne okoskodj! Egyél csak!
Nyújtja a kanalát, Jani sóváran pislog, ő már enne, de úgy tudja, hogy harmadiknak kell maradnia. Előkerül a harmadik kanál is, az asszony matatás után megint ráborítja a kendőt a kosárra. Nem sietnek, még meleg a leves. Mikor a fazék félig ürül, apa és anya egyszerre hagyják abba a kanalazást. Az anya fölveszi a földről a fazekat és Janinak nyújtja. Jani most már szaporán eszik, hamarosan megdönti a fazekat és kikanalazza a levest az utolsó csöppig. A kanálra tapadt tésztát is lenyalja. Az anya megkérdezi:
- Jóllaktál?
Ravaszul mosolyog, majd hogy el nem neveti magát. Janiban fellobban a gyanú, a letakart kosárra tekint:
- Édesanyám becsapott. Van egyéb is.
- Van hát. Paprikáshús csuszával.
Jani zsémbeskedik:
- Aztán csak hagyja, hogy megtömjem a bendőm lével. Azért ne gondolja ám, hogy nem eszek.
- Nem gondolom én azt, fiam - és az anya kacag.
Most már Dániel is mosolyog:
- Nem látod, hogy csak tréfál veled az anyád? Örül, ha jóllaktál.
Kiderül azonban, hogy csakugyan van hús. Egy lábosban jókora darabok úszkálnak a paprikás lében. Egy tál csuszáról is lekerül a kendő. Az ember elcsodálkozik. A levest még csak megértette, mert tud a felesége sokféle huncutságot, krumpliból, tökléből, fehér babból és zöldségből húslevest mesterkedni. De ez itt a lábasban igazi hús.
Dániel csak ránéz az asszonyra, kérdezőn.
Az asszony a kendőjét igazgatja, kínban van, még nem tudja, nem haragszik-e meg az ura. Kicsit fél, úgy segít hát magán, hogy igen hangosan mondja, szinte kiabálja, hátha megijed az ember:
- A magunkéban aratunk. No! Egyetek hát, nem loptam én azt a kakast.
Az ember nem haragszik, az első harapás után enyhén szól:
- Kakas? Olyan puha, mint a dión hizlalt kappan. Ugyan olyant még nem ettem, csak hallottam róla.
Jani is nekibátorodik, eszik a szájával, szemével, fülével, az orrcimpája tágul, a képe kidagad. Annyit töm a szájába, hogy alig tudja kinyögni:
- Csak azzal a sok lével ne tömött volna meg.
- A Marci - mondja megnyugodva az asszony.
Ez volt a kakas neve.
És folytatja:
- Nincs már rá szükség. El lesznek a tyúkok őszig így is. Vén kakas volt, gondoltam, levágom. Azt a fehér begyest tartom meg helyette. Csak három hónapos és már kergeti a tyúkokat. Jó kakas lesz.
Dániel János elkomorodik, de csak eszik tovább, a feleségét is biztatja. Az asszony is csipeget keveset, néz maga elé, egyszer csak kibuggyan a könnye.
- Sajnálod? - szólt rá az ura. - Akkor meg minek vágtad le?
Az asszony szipog:
- Nem a kakast sajnálom, öreg volt már.
- Akkor meg mit sírsz?
- Csak úgy. Mert már öreg volt. Pedig milyen hetyke kakas volt még két évvel ezelőtt.
- Volt - hagyja rá az ember és leteszi a kanalát, mellyel a csuszát ette, szétnéz, a bajszát megtörli kétfelé.
Az asszony nézi az urát, most látja csak, hogy erősen ráncosodik a bőre a szeme körül. Az ember föláll, int Janinak, az felugrik, de még egy mellehúsát beletöm a szájába.
- Estére is maradt - mondja az asszony és már pakolja el az edényt. - Én meg már megyek is.
Föláll, friss, vérbő, tüzel az arca, a szeme. Mellette Jani, mintha az öccse lenne. A fiútól kérdezi részvéttel:
- Fáradt vagy?
Dániel nézi kettőjüket, az esze még elidőz a kakasnál:
- Egyszer ti majd engemet is levágtok.
Ezt tréfának szánja, fanyarul. És magyarázatul még megtoldja:
- Ha már öreg leszek és nem tudok dolgozni.
Jani nevet:
- Azt nem. Inkább csak a székből hozatunk egy kiló húst.
Az asszony meglepődik, de kapva kap a gyermek komiszkodásán és ellene fordul:
- Ne szemtelenkedj, te! Nem szégyenled magad?
Dániel már indul a kasza felé, melyet ott hagyott a tarlón, ahol a munka abbamaradt. Az asszony rászól:
- Aztán maga se beszéljen ilyen butaságot. Van föld, ház, jó termés, jobb is lesz majd és maga meg most fél az öregségtől? Másképpen szokott beszélni otthon.
- Igaz - ismeri el Dániel János és gyöngéden megérinti az asszony vállát. - No, Isten áldjon!
Indul a munkára, mert a szomszéd táblákon már befejezték az ebédet és keményen dolgoznak tovább. Jani vidáman siet utána.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése