Názim Hikmet Rán: Látomás

Múlt éjjel téged láttalak,
mintha térdemhez ültél volna le.
Főd emeled, óriási sárga szemed rámtapad,
nedves ajkad zárul s újra nyílik,
de nincs hangod, nincs szavad.
Az éjszakában itt is, ott is,
mint derűs híradás, óra kong.
A légben kezdettelenség, végtelenség sóhaja leng.
Piros kalitból kanárimnak, Memónak trillája csöng.
A szántón, hallom, föld-feszítő
sok-sok mag tolong,
s jogot kivívó emberek
győzelmi dala zeng:
hallom mind e hangokat.
Forró ajkad éppugy nyílik, zárul is,
de nincs hangod, nincs szavad,
összetörten ébredtem föl.
Könyv felett ért az álom. S én hiszem:
mind e hang
bizony, hogy a te hangod volt, édesem.

/Ford.:Devecseri Gábor/