Jánoska, aki hat éves koráig makkegészséges volt, egy júniusi délután hányni kezdett.
Halványan, nyöszörögve feküdt a dívány szélén, bágyadt fejecskéjét a párnára ejtve.
Az apa épp a hivatalba indult. Kezében a kilincs, fején szalmakalap.
- Bemégysz? – kérdezte az asszony.
- Nem tudom.
- Maradj itthon, apa. A gyerek nagyon forró, - tette hozzá németül, hogy ne értse a fiacska és még egyszer megtapintotta a homlokát.
- Akkor talán írok a főnöknek.
- Írd, kérlek, hogy orvosért szaladtál.
Az apa megírta a levelet, kis gondolkozás után, mert utóbb jelenete volt a késői bejárások miatt. Udvariasan jelentette be, hogy a fiú súlyos beteg. Aztán elküldte a levelet a hivatalba, ahol az akták reménytelen szaga terjengett.
Viharra készülő nyári délután volt, tintafekete felhőkkel. A szoba egyszerre sötét lett, a színek elfakultak, tompa sárgaság borult mindenre, mintha az égbolt üvegharangja alól egyszerre kiszivattyúzták volna az utolsó korty levegőt is és a következő pillanatban mindenki megfulladna.
Villanyt gyújtottak.
Kalapáló szívvel járkáltak le-föl s szinte vakon meredtek a hőmérőre, melynek higanyoszlopa magasan a piros vonal fölött, alig valamivel a negyven fok alatt csillogott.
Másnap reggel kiderült, hogy Jánoska kilenc darab körtét evett meg. Azzal rontotta el gyomrát.
Fél nyolc felé az apa egyik hivatalnoktársa jött hozzájuk, - édeskés és savanykás ember – szalonkabátban és némi fontoskodó jóindulattal, aki nem is csinált titkot abból, hogy félig-meddig hivatalos küldetésben jár. A „cukros citromfröccs” ember egyenesen a gyerekhez vezettette magát és megfogta a kezét, hogy elég forró-e.
Annak találta.
A főnök kéme, gondolta az apa és anya egyszerre s úgy érezték mind a ketten, hogy a beteg most nem is elég forró.
Másnap azonban a főnök egy üveg konyakot küldött a névjegyével, melyen ez állt:
„Jobbulást a kis betegnek. Ön pedig maradjon otthon, amíg meg nem gyógyul a fiúcska. Mint apa, nagyon megértem aggodalmát.”
A „szép levél” – amint otthon nevezték, - rendkívüli hatást gyakorolt. Meglepődve nézegette az apa.
Gonosz és sunyi ember volt a főnök, aki mindenkire, még önmagára is gyanakodott. Folyton szaglászott vastag véreb orrával, ide-oda nézett, kidagadó szemével, mely a gyanútól majdnem bandzsított. Ha becsapta maga mögött a párnás ajtót, alkalmazottai azt képzelték, hogy a kulcslyukon át kémlelődik vagy hasra vágódik fülét a padlóhoz tapasztva.
Különösen őt nem szenvedhette.
Hátul egy sötét szobában dolgoztatta reggeltől estig, kezet sohasem fogott vele, alig viszonozta köszönését. „Utazott rá”. Most az apa mindenesetre élvezte a szabadságot. Ténfergett a beteg fiú körül, tétlenül. Ebéd és vacsora után olykor hörpintgetett a konyakból, melyet az orvos megtiltott a gyermeknek. Ideje maradt a szemlélődésre is. Észrevette, hogy harmadik emeleti lakása nem is ellenszenes. A gyermekszoba, melyet eddig csak délben, ebédidőn látott, minthogy mindig a hivatalban ült, ünnepnapokon pedig aludt, reggel kilenc óra tájt keleti napfényt kap, az ő kis szobája pedig délután háromkor egészen hangulatos.
Fia egy hét múlva fölkelt az ágyból.
Sétált vele az utcán, egyszer elvezette a régiségtárba is, megmutatta neki véres, lőporos fekete zászlókat.
Csak a harmadik hét múltán ment be a hivatalba.
Egy kis halk, alig sajgó önvádat érzett, amikor belépett. Attól tartott, hogy talán önkényesen nyújtotta a szabadságát. De a szolga nagyon nyájasan fogadta. Kinyitotta előtte az ajtót és amit sohasem tett, elvette tőle a kalapját.
Körülötte villanyos érdeklődés sercegett. Körülállták az íróasztalát, bizonyos néma ujjongással és a vállára vertek, részvét tükröződött a kartársak szemében, látszott, hogy ők már „mindenre el voltak készülve”.
A főnök is kijött hozzá és megkínálta arany cigarettatárcájából.
- No, rendben vagyunk? – kérdezte, hahotázva. – Tudtam, hogy nem lesz baj.. mingyárt tudtam... hát bizony, a gyerek nagy gond... Van egy orosz közmondás: akinek van gyereke, az örüljön, s akinek nincs, az is örüljön... – és kezet fogott vele.
Az apa zavartan hallgatta ezeket a magvas igazságokat, egy elhárító szerény mozdulattal, mintha azt mondaná, hogy ami a gyermeke betegségét illeti, az nem egészen az ő érdeme.
Aztán leült dolgozni.
Munkája nemigen akadt.
Távolléte alatt az aktakötegek lekerültek az íróasztaláról, más helyekre vándoroltak. Kavargatta kávéját, cigarettákat sodort, zsebkésével levágta körmeit és minthogy néhány írását hamar lerázta magáról, vette a kalapját és már tizenegykor ellépett.
Az is megtörtént, hogy reggel későbben érkezett, kilenc felé. A főnök idegesítő csengője úgy lármázott, mint régen, ő pedig izgatottan szédült be a szobájába. De csak ennyit kérdezett tőle:
- Hogy van a gyerek?
- Köszönöm, - kezdte, de a főnök nem engedte szóhoz jutni.
- Majd magához tér, - vigasztalta, - sok napfény... hallgasson rám, sok napfény...
Ő hallgatott rá, egyetlen szót se szólt. Elsőül vette ki szabadságát. Kartársai ismerve helyzetét, ezt természetesnek találták és azon se akadtak fel, hogy erre a célra előleget kapott, rendkívül kedvező fizetési feltételek mellett úgy, hogy csak akkor kezdi a levonását, amikor a gyerek teljesen rendbe jön. Jánoska betegségének körvonalai most végképp a bizonytalanba vesztek. Maga az apa sem tudta, hányadán áll vele. Beszéd közben nem egyszer felkiáltott: hisz ekkor még feküdt szegény fiam, bocsássanak meg, uraim, azért nem intézhettem el, legyenek belátással. Az emberek belátással voltak. Annyira, hogy hellyel-közzel még a vasúti jegypénztárnál és a dohánytőzsdébe is előre engedték. – Szegény, - mondta a főnöke szánakozva, - nem igen beszél... de sok baja van... a családja... – és legyintett a kezével, lemondóan.
Amikor az öreg titkárja meghalt csupa szánalomból, maga mellé vette, az igazgatói irodába.
Meg-megállt az íróasztala mögött, a vállára tette kezét, súlyos jóindulattal:
- Egyet mondok magának, barátom... napfény... sok napfény kell a gyereknek... – és köpcös mutatóujját húsos szájára tapasztotta, mintha valami nagyon becses titkot árulna el – én próbáltam... tudom... sok napfény kell a gyereknek – és a hallgatóban majdnem kétségbeesést keltett, hogy ilyen borvirágos lila lesz annak az arca, aki napfényben nevelkedik – napfény... mindig és mindig napfény...
A másik ezt mondta:
-Reggelenkint egy pohár hideg víz, egy kanál mézzel elkeverve.
A harmadik:
- Csak aludttej.
A negyedik:
- Főzelék, mindig főzelék.
Az ötödik:
- Homok, homok, homok.
Az apa szórakozottan hallgatta ezeket a jótanácsokat.
Néha a villamoson, mintegy köszönés helyett kiáltották feléje: napfény, mézes víz, aludttej, homok.
Hamarjában nem tudta, hogy homokkal etesse-e gyermekét és főzelékben vagy aludttejben fürdesse-e meg. A napfény összekeveredett a mézes vízzel, az aludttejjel és főzelékkel.
Legjobban szerette volna megmondani, hogy végre hagyják már békében, de a rokonszenv oly élénk volt, hogy torkán akadt a szó.
Jánoska vasgyúrónak mutatkozott. Már nyugodtan megevett kilenc körtét is.
Ellenben az orvosi tanácsok mégis használtak. Az apának, aki az utóbbi időben határozottan gömbölyödni kezdett.
Igaz, hogy a gyermekétől nem is sajnálta a jót. Gyakran vitt haza szamócát, tejfölt, csokoládét. „Inkább a saját szájától vonja el a falatot”, gondolta érzékenyen,m „de a kicsiért megtesz mindent”. Délben a cukrászdában összecsomagoltatta a csokoládés fánkokat és krémes lepényeket, melyeket annyira szeretett, hogy az élete legsötétebb pillanataiban is hit ébredt benne, ha rájuk gondolt. Mind a kis fiúnak vitte, de nehogy elrontsa a gyomrát, rendszerint csak egyet adott át. A többit ő maga ette meg.
Nagyon megható apa volt. Csupa puhaság és olvatag jóság. Valahányszor a tükörbe tekintett, könnybelábadó szemmel látta meg alakját. Azt gondolta magában, hogy íme, „a gyermekem atyja”. Lassankint, öntudatlanul, harmadik személyben kezdett beszélni magáról, mint a kisbabák. Ha lefeküdt, azt mondta egész halkan: „most gyermekem édes, jóságos, munkás atyja jól megérdemelt nyugalomra hajtja fáradt fejét”.
„Édes jó apa eszik, hogy erősödjék és tovább folytathassa áldásos működését”. Apa bort iszik, apa szivarra gyújt, apa kissé izzad”.
Az élet gyorsan múlt. Jánoskának még tegnap fehér kötött harisnyái voltak, és ma fűzős bakancsok állnak a küszöbe előtt, gimnáziumba jár. Nem kísértetjárás ez?
Évente az apja születésnapján egy-egy köszöntőt mondott. Eleinte együgyű gyermekversekben, aztán érzelmes prózában. Minden emberi szó gyenge arra, hogy kifejezze az apai szív legendás jóságát és meghálálja önfeláldozását.
Évek múltán is gyakran a fülébe súgták még: napfény, mézes víz, aludttej, főzelék, homok.
Huszonöt éves szolgálati idejét a vállalat megünnepelte. Pénzt kapott és a főnök, akinek közben egészen ellágyult az agya, a díszlakoma pezsgőjétől felmelegedve szorongatta a kezét: - Igaz – kérdezte és emlékezni próbált, - hogy van a gyerek? Magának volt egy kisfia. Jánoska, igen, a Jánoska. Emlékszem, sápadt és beteges fiúcska volt. Remélem, jobban van már?
- Köszönöm – felelte az apa kitérően.
Azt nem mondta meg, hogy Jánoska gépészmérnök egy gyárban, körszakálla van s múltkor a gőzfürdő mérlegén – lepedő nélkül – hetvenkilenc kilót nyomott.
Halványan, nyöszörögve feküdt a dívány szélén, bágyadt fejecskéjét a párnára ejtve.
Az apa épp a hivatalba indult. Kezében a kilincs, fején szalmakalap.
- Bemégysz? – kérdezte az asszony.
- Nem tudom.
- Maradj itthon, apa. A gyerek nagyon forró, - tette hozzá németül, hogy ne értse a fiacska és még egyszer megtapintotta a homlokát.
- Akkor talán írok a főnöknek.
- Írd, kérlek, hogy orvosért szaladtál.
Az apa megírta a levelet, kis gondolkozás után, mert utóbb jelenete volt a késői bejárások miatt. Udvariasan jelentette be, hogy a fiú súlyos beteg. Aztán elküldte a levelet a hivatalba, ahol az akták reménytelen szaga terjengett.
Viharra készülő nyári délután volt, tintafekete felhőkkel. A szoba egyszerre sötét lett, a színek elfakultak, tompa sárgaság borult mindenre, mintha az égbolt üvegharangja alól egyszerre kiszivattyúzták volna az utolsó korty levegőt is és a következő pillanatban mindenki megfulladna.
Villanyt gyújtottak.
Kalapáló szívvel járkáltak le-föl s szinte vakon meredtek a hőmérőre, melynek higanyoszlopa magasan a piros vonal fölött, alig valamivel a negyven fok alatt csillogott.
Másnap reggel kiderült, hogy Jánoska kilenc darab körtét evett meg. Azzal rontotta el gyomrát.
Fél nyolc felé az apa egyik hivatalnoktársa jött hozzájuk, - édeskés és savanykás ember – szalonkabátban és némi fontoskodó jóindulattal, aki nem is csinált titkot abból, hogy félig-meddig hivatalos küldetésben jár. A „cukros citromfröccs” ember egyenesen a gyerekhez vezettette magát és megfogta a kezét, hogy elég forró-e.
Annak találta.
A főnök kéme, gondolta az apa és anya egyszerre s úgy érezték mind a ketten, hogy a beteg most nem is elég forró.
Másnap azonban a főnök egy üveg konyakot küldött a névjegyével, melyen ez állt:
„Jobbulást a kis betegnek. Ön pedig maradjon otthon, amíg meg nem gyógyul a fiúcska. Mint apa, nagyon megértem aggodalmát.”
A „szép levél” – amint otthon nevezték, - rendkívüli hatást gyakorolt. Meglepődve nézegette az apa.
Gonosz és sunyi ember volt a főnök, aki mindenkire, még önmagára is gyanakodott. Folyton szaglászott vastag véreb orrával, ide-oda nézett, kidagadó szemével, mely a gyanútól majdnem bandzsított. Ha becsapta maga mögött a párnás ajtót, alkalmazottai azt képzelték, hogy a kulcslyukon át kémlelődik vagy hasra vágódik fülét a padlóhoz tapasztva.
Különösen őt nem szenvedhette.
Hátul egy sötét szobában dolgoztatta reggeltől estig, kezet sohasem fogott vele, alig viszonozta köszönését. „Utazott rá”. Most az apa mindenesetre élvezte a szabadságot. Ténfergett a beteg fiú körül, tétlenül. Ebéd és vacsora után olykor hörpintgetett a konyakból, melyet az orvos megtiltott a gyermeknek. Ideje maradt a szemlélődésre is. Észrevette, hogy harmadik emeleti lakása nem is ellenszenes. A gyermekszoba, melyet eddig csak délben, ebédidőn látott, minthogy mindig a hivatalban ült, ünnepnapokon pedig aludt, reggel kilenc óra tájt keleti napfényt kap, az ő kis szobája pedig délután háromkor egészen hangulatos.
Fia egy hét múlva fölkelt az ágyból.
Sétált vele az utcán, egyszer elvezette a régiségtárba is, megmutatta neki véres, lőporos fekete zászlókat.
Csak a harmadik hét múltán ment be a hivatalba.
Egy kis halk, alig sajgó önvádat érzett, amikor belépett. Attól tartott, hogy talán önkényesen nyújtotta a szabadságát. De a szolga nagyon nyájasan fogadta. Kinyitotta előtte az ajtót és amit sohasem tett, elvette tőle a kalapját.
Körülötte villanyos érdeklődés sercegett. Körülállták az íróasztalát, bizonyos néma ujjongással és a vállára vertek, részvét tükröződött a kartársak szemében, látszott, hogy ők már „mindenre el voltak készülve”.
A főnök is kijött hozzá és megkínálta arany cigarettatárcájából.
- No, rendben vagyunk? – kérdezte, hahotázva. – Tudtam, hogy nem lesz baj.. mingyárt tudtam... hát bizony, a gyerek nagy gond... Van egy orosz közmondás: akinek van gyereke, az örüljön, s akinek nincs, az is örüljön... – és kezet fogott vele.
Az apa zavartan hallgatta ezeket a magvas igazságokat, egy elhárító szerény mozdulattal, mintha azt mondaná, hogy ami a gyermeke betegségét illeti, az nem egészen az ő érdeme.
Aztán leült dolgozni.
Munkája nemigen akadt.
Távolléte alatt az aktakötegek lekerültek az íróasztaláról, más helyekre vándoroltak. Kavargatta kávéját, cigarettákat sodort, zsebkésével levágta körmeit és minthogy néhány írását hamar lerázta magáról, vette a kalapját és már tizenegykor ellépett.
Az is megtörtént, hogy reggel későbben érkezett, kilenc felé. A főnök idegesítő csengője úgy lármázott, mint régen, ő pedig izgatottan szédült be a szobájába. De csak ennyit kérdezett tőle:
- Hogy van a gyerek?
- Köszönöm, - kezdte, de a főnök nem engedte szóhoz jutni.
- Majd magához tér, - vigasztalta, - sok napfény... hallgasson rám, sok napfény...
Ő hallgatott rá, egyetlen szót se szólt. Elsőül vette ki szabadságát. Kartársai ismerve helyzetét, ezt természetesnek találták és azon se akadtak fel, hogy erre a célra előleget kapott, rendkívül kedvező fizetési feltételek mellett úgy, hogy csak akkor kezdi a levonását, amikor a gyerek teljesen rendbe jön. Jánoska betegségének körvonalai most végképp a bizonytalanba vesztek. Maga az apa sem tudta, hányadán áll vele. Beszéd közben nem egyszer felkiáltott: hisz ekkor még feküdt szegény fiam, bocsássanak meg, uraim, azért nem intézhettem el, legyenek belátással. Az emberek belátással voltak. Annyira, hogy hellyel-közzel még a vasúti jegypénztárnál és a dohánytőzsdébe is előre engedték. – Szegény, - mondta a főnöke szánakozva, - nem igen beszél... de sok baja van... a családja... – és legyintett a kezével, lemondóan.
Amikor az öreg titkárja meghalt csupa szánalomból, maga mellé vette, az igazgatói irodába.
Meg-megállt az íróasztala mögött, a vállára tette kezét, súlyos jóindulattal:
- Egyet mondok magának, barátom... napfény... sok napfény kell a gyereknek... – és köpcös mutatóujját húsos szájára tapasztotta, mintha valami nagyon becses titkot árulna el – én próbáltam... tudom... sok napfény kell a gyereknek – és a hallgatóban majdnem kétségbeesést keltett, hogy ilyen borvirágos lila lesz annak az arca, aki napfényben nevelkedik – napfény... mindig és mindig napfény...
A másik ezt mondta:
-Reggelenkint egy pohár hideg víz, egy kanál mézzel elkeverve.
A harmadik:
- Csak aludttej.
A negyedik:
- Főzelék, mindig főzelék.
Az ötödik:
- Homok, homok, homok.
Az apa szórakozottan hallgatta ezeket a jótanácsokat.
Néha a villamoson, mintegy köszönés helyett kiáltották feléje: napfény, mézes víz, aludttej, homok.
Hamarjában nem tudta, hogy homokkal etesse-e gyermekét és főzelékben vagy aludttejben fürdesse-e meg. A napfény összekeveredett a mézes vízzel, az aludttejjel és főzelékkel.
Legjobban szerette volna megmondani, hogy végre hagyják már békében, de a rokonszenv oly élénk volt, hogy torkán akadt a szó.
Jánoska vasgyúrónak mutatkozott. Már nyugodtan megevett kilenc körtét is.
Ellenben az orvosi tanácsok mégis használtak. Az apának, aki az utóbbi időben határozottan gömbölyödni kezdett.
Igaz, hogy a gyermekétől nem is sajnálta a jót. Gyakran vitt haza szamócát, tejfölt, csokoládét. „Inkább a saját szájától vonja el a falatot”, gondolta érzékenyen,m „de a kicsiért megtesz mindent”. Délben a cukrászdában összecsomagoltatta a csokoládés fánkokat és krémes lepényeket, melyeket annyira szeretett, hogy az élete legsötétebb pillanataiban is hit ébredt benne, ha rájuk gondolt. Mind a kis fiúnak vitte, de nehogy elrontsa a gyomrát, rendszerint csak egyet adott át. A többit ő maga ette meg.
Nagyon megható apa volt. Csupa puhaság és olvatag jóság. Valahányszor a tükörbe tekintett, könnybelábadó szemmel látta meg alakját. Azt gondolta magában, hogy íme, „a gyermekem atyja”. Lassankint, öntudatlanul, harmadik személyben kezdett beszélni magáról, mint a kisbabák. Ha lefeküdt, azt mondta egész halkan: „most gyermekem édes, jóságos, munkás atyja jól megérdemelt nyugalomra hajtja fáradt fejét”.
„Édes jó apa eszik, hogy erősödjék és tovább folytathassa áldásos működését”. Apa bort iszik, apa szivarra gyújt, apa kissé izzad”.
Az élet gyorsan múlt. Jánoskának még tegnap fehér kötött harisnyái voltak, és ma fűzős bakancsok állnak a küszöbe előtt, gimnáziumba jár. Nem kísértetjárás ez?
Évente az apja születésnapján egy-egy köszöntőt mondott. Eleinte együgyű gyermekversekben, aztán érzelmes prózában. Minden emberi szó gyenge arra, hogy kifejezze az apai szív legendás jóságát és meghálálja önfeláldozását.
Évek múltán is gyakran a fülébe súgták még: napfény, mézes víz, aludttej, főzelék, homok.
Huszonöt éves szolgálati idejét a vállalat megünnepelte. Pénzt kapott és a főnök, akinek közben egészen ellágyult az agya, a díszlakoma pezsgőjétől felmelegedve szorongatta a kezét: - Igaz – kérdezte és emlékezni próbált, - hogy van a gyerek? Magának volt egy kisfia. Jánoska, igen, a Jánoska. Emlékszem, sápadt és beteges fiúcska volt. Remélem, jobban van már?
- Köszönöm – felelte az apa kitérően.
Azt nem mondta meg, hogy Jánoska gépészmérnök egy gyárban, körszakálla van s múltkor a gőzfürdő mérlegén – lepedő nélkül – hetvenkilenc kilót nyomott.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése