Szabó Lőrinc: Hajnali látomás

Hajnalig néztem az eget:
ezer szeme észre se vett.

Pedig rám nézett szüntelen
s szinte kacérkodott velem,

hogy oly nagy, oly gyönyörű-szép
az öröktünde régiség.

Hajnalig néztem az eget;
ezer szeme észre se vett,

bár csöndben megfordult, ahogy
a csigalassú csillagok

(száz egybezárt-nyílt végtelen)
keringtek bennem-kívülem.

Hajnalig néztem az eget
és lassankint elrémített,

hogy a szrányas gyöngy-állatok
rajzása úgy halványodott:

társtalan ültem s üresen
a rámszürkülő semmiben.

Hajnalig néztem az eget,
s akkor a húspiros Kelet

hirtelen elhúzta az ég
maradék csillagfüggönyét, -

szívemben arcod nevetett:
csordultig megteltem Veled.