Erdőtől, mezőtől búcsúzik már a nap,
Rezgő sugarai bútól halványodnak,
S mint a távozónak lobogó kendője,
Messze tájak fölött lángol verőfénye.
Hejh, pedig de bánja a nap, hogy menni kell,
Gyönyör mámora közt szakadni, válni kell,
Vissza-visszasóhajt: őszi szél zúgása
Nehéz bánatának fájó sóhajtása,
És a nagy sóhajtást az erdő megérti,
Hullanak a sárgult levelek - könyűi...
Pedig miért a bú, miért a fájdalom?
Ismét jő új tavasz pirosló hajnalon,
Megzendül az erdő ékes madárszótól,
A kelő napsugár új virágot csókol.
De az ifjuságnak elbúcsúzó napja
Szerelmi reménnyel nem jő többé vissza:
Ha lehullt, nem hajt több virágot az élet,
Útja örömtelen sivatagba téved.
S miért a szív epedt, és amit reméllett,
Eltűnnek: boldogság, dicsőség, vágy, élet...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése