Victor Hugo: La Figliola

Nincs még husz, már elmúlt tizenhat,
íme kora. Mi kell egyéb?
Neve Teréz, szép, mint a tejhab,
vagy mint a napsütötte ég.

Milyen sors fogja elveszítni,
mily részegség, mily fájdalom?
Mit tudja, csak nevet a csitri,
s egy szegfűt a hajába fon.

Havas karja, gesztenye copfja,
s az a két boldog kicsi láb!
S mintha szökőkút-fény porozna
titokzatos pilláin át.

Egy lét kezdete, pár vonás csak,
még semmi, s minden benne lesz.
Egy szív terve, asszonyi vázlat,
egy jövő szövegkönyve ez.

Mit tudja ő. Maga a Volt-Nincs
volt a dadája. Víg, szerény,
s el-eltűnik vasárnaponkint
egy derűs imposztor kezén.

Bűbájos, szinte már beléunsz,
s az egész Pantin látja tán,
hogy flangál e varrólány-Vénusz
e jassz Apolló oldalán.

Fut, mint a hattyú, mint a felhők.
S mosolya, hangja, hajzata,
mily méltóság - mintha az erdők
vad nagyságáról hallana.

Mily büszkén jár, nem nézne vissza,
Amadiszt szereti, s eképp
olykor feléje küldi tiszta
és oly pimasz tekintetét.

Sok manzárdbéli hófehérke!
Sok durva gönc, finom vonás!
Száján halaskofák beszéde,
lépte szeráfi suhogás.

Sok kis dalt tudnak dudorászni,
nyomor zeng benne és csoda.
S rongyaik dísze a királyi
szerelem minden bíbora.

/Ford.: Tóth Judit/