Victor Hugo: E virágot neked téptem

E virágot neked téptem egy sziklarésből.
A meredély fokán, amely a víz fölé dől,
melyet csupán a sas ismer és látogat,
békén rejtette őt egy málló szirtdarab.
A sivár hegyorom térdig fürdött a ködben:
láttam, a győzelem helyén magasba szökken
egy nagy diadalív, piros és villogó,
ott, hol az ár alá bukott a napgolyó,
láttam az éjt, amint építi fellegormát.
A távolban futó, vékonyuló vitorlák:
egy tölcsér-völgy ölén néhány kis házfedél,
úgy tetszett, látszani s ragyogni szinte fél.
E virágot neked szakítottam, szerelmem,
sápadt, és illatot sem érezhetsz e kelyhen,
a sziklán gyökere nem is szívhatta át
csak tengerzöld moszat keserű illatát:
s szóltam: Szegény virág, ha elhagyod e csúcsot,
innen az óriás örvénybe kéne hullnod,
hová az alga megy, s vitorlák, fellegek.
Halj meg egy szédítőbb örvényű szív felett.
Hervadj el ott, ahol egy világ keble dobban.
A víznek szánt az ég, hogy foszlódj a habokban,
lennél a tengeré - légy a szerelemé. -
Szél tépte a habot: az esti árny közé
csak kósza fény vegyült, lassanként eltűnőben.
Ó! Mily szomorú voltam, amint tűnődtem,
amíg belémhatolt az est minden sötét
borzongásával az örvénylő szakadék.

/Ford.: nemes Nagy Ágnes/