A szobában várakozó árnyékok osontak, a kályhában egy kis
láng perlekedett a nedves fával, s az ablakon túl súlyos hó alatt figyelt az
erdő.
Délben indul a vonat - gondoltam -, hajnalra otthon leszek, és holnapután karácsony.
Néztem az erdőt. Ha nem lenne karácsony, nem mennék haza - gondoltam -, de az erdő nem mondott semmit. Kicsit elszomorodtam, hogy nem kívánkozom haza és kicsit szégyelltem is magam.
Nem volt köd, mégis alkonyi borulás szállt a szobára s a kis láng most már siránkozva könyörgött, hogy tegyek vele valamit, mert ha nem segítek neki, azonnal vége. Megigazítottam hát a tüzet, aztán kinyitottam az ajtót és kiálltam a teraszra, csak hogy teljék az idő.
A vadászház a hegyoldal öblében volt, de most nem lehetett messze látni és nem lehetett a szánkócsengőt sem hallani, pedig útban van már a völgybe errefelé.
- Nagy a hó - gondoltam, csak hogy gondoljak valamit, de aztán figyelni kezdtem, mert a ház mellett az öreg jegenyefenyő suhogni kezdett.
- Nem értem - gondoltam, és mivel a vén fa elvárhat annyi tisztességet, hogy lásson, ha kérdek valamit, kibújtam a tető alól és felnéztem rá.
A toronymagas korona most már zengve orgonált, míg a ház körül nem mozdult semmi, ám a hegyek taraja felett fehéren füstölgött a száguldó hó.
- Köszönöm a figyelmeztetést! - intettem öreg barátomnak, de amint betettem a szobaajtót, újra homály lett körülöttem s a homály azt kérdezte tőlem: mióta? És talán lent a síkon is?...
A reggel elmúlt, a szél néha lecsapódott már a védett zugba is és a kémény huhogni kezdett.
A szánnak már itt kellene lenni és megnéztem órám, mint a váróteremben. Ebben a szélben nem ér ide a csengők kis csilingelése.
Ekkor valaki csizmáját verte le odakint.
- Nagyon vártam már, János...
A vadőr - régi barátunk többszörös komaság révén - zavartan szorongatta a kezem és másik kezében egy pár csirkét tartott.
- És a csirkék?
- Gondoltam, megsütjük karácsonyra...én is idekint maradok...
- Mi? - és valami hidegség kezdett bennem kavarogni.
- ...mert...szóval a hajnali vonat már nem jött be. Szurdokon házmagas a fúvás, azt mondták a vasutasok.
A kályhában a lángocska vidáman ugrándozott.
- Táviratozni lehet?
- Azt lehet!
Jánoséknál minden állat szelíd volt, pedig öt gyerek zsibongott a ház körül, így szelíd volt a két kis kakas is. János azonnal le akarta vágni őket, hogy legalább azzal ne vesződjek, de én sürgettem, mert nagyon megvadult az idő.
- Majd elvágom én a nyakukat - mondtam keményen -, csak siessen, mert itt szorítja az idő.
Így azután egyedül maradtam.
- Ha nem lenne karácsony, úgyis itt maradtál volna - szidtam magam -, most hát itt maradsz. Süsd meg, amit kigondoltál...
Erről, hogy "süsd meg", eszembe jutottak a csirkék. Ott feküdtek a földön, lábuk össze volt kötözve s kicsit riadtan pislogtak. Egyszerre megtaláltam magam. Kibontottam a madzagot és megsimogattam őket, mert lábuk elgémberedett s még csak ülni tudtak.
- Nyugalom gyerekek, a nyakelvágást csak úgy mondtam...nem vagytok éhesek?
*
Aztán kiálltam a ház elé, mint akinek vendégei vannak, akik kíváncsiak az időre. Az öreg fenyő nyögve zengett már, mint a régi orgonák, az erdő felett sziszegve szállt a hó, a völgy mintha elfulladt volna a halálos fehérségben: seprője kavargott fel a vízmosásokból s a hegyi legelők megfagyott kopárságáról.
Aztán este lett egyszerre.
Vendégeimet elláttam s a két kis csirke szépen felült a tűzifára a sarokban, ahogy illik A parázs már nem hunyorgott a kályhában és a hamu alól kifolyt a szobában a csend.
- Lámpát kellene gyújtani - gondoltam, de aztán egy kis gyertyát vettem le a gerendáról és az asztalra állítottam, mert úgy éreztem, nem fény kell most nekem, csak egy kis világosság. A gyertya fellobbant, néztem, és felkaptam a fejem, mert a lángocska nem bent lobogott már, hanem kint, az ablak sötét tükre mögött álló kis fenyőfán. Ez a kis fenyő fia volt tán az óriásnak, és én kint az éjszakában ott ültem mellette.
Elállt a szél. A hó már alig szállingózott, én meg csak néztem az ablakok végtelen sorát s az idő ködös messzeségében azt a kis gyereket, aki az én szememmel nézte a karácsonyfát. Aztán mintha felemelne valaki emlékeim legtávolabbi ablakába és átölelve a karjában tartana. Az anyám...
- Elfújhatod, kis fiam. Majd holnap újra meggyújtjuk...
Hogy elfújtam-e - nem emlékszem, de most itt, a békesség nagy éjszakájában látom, hogy a láng lobog, lobog és tudom, hogy el nem alszik soha.
/Forrás: F.I., Búcsú/
Délben indul a vonat - gondoltam -, hajnalra otthon leszek, és holnapután karácsony.
Néztem az erdőt. Ha nem lenne karácsony, nem mennék haza - gondoltam -, de az erdő nem mondott semmit. Kicsit elszomorodtam, hogy nem kívánkozom haza és kicsit szégyelltem is magam.
Nem volt köd, mégis alkonyi borulás szállt a szobára s a kis láng most már siránkozva könyörgött, hogy tegyek vele valamit, mert ha nem segítek neki, azonnal vége. Megigazítottam hát a tüzet, aztán kinyitottam az ajtót és kiálltam a teraszra, csak hogy teljék az idő.
A vadászház a hegyoldal öblében volt, de most nem lehetett messze látni és nem lehetett a szánkócsengőt sem hallani, pedig útban van már a völgybe errefelé.
- Nagy a hó - gondoltam, csak hogy gondoljak valamit, de aztán figyelni kezdtem, mert a ház mellett az öreg jegenyefenyő suhogni kezdett.
- Nem értem - gondoltam, és mivel a vén fa elvárhat annyi tisztességet, hogy lásson, ha kérdek valamit, kibújtam a tető alól és felnéztem rá.
A toronymagas korona most már zengve orgonált, míg a ház körül nem mozdult semmi, ám a hegyek taraja felett fehéren füstölgött a száguldó hó.
- Köszönöm a figyelmeztetést! - intettem öreg barátomnak, de amint betettem a szobaajtót, újra homály lett körülöttem s a homály azt kérdezte tőlem: mióta? És talán lent a síkon is?...
A reggel elmúlt, a szél néha lecsapódott már a védett zugba is és a kémény huhogni kezdett.
A szánnak már itt kellene lenni és megnéztem órám, mint a váróteremben. Ebben a szélben nem ér ide a csengők kis csilingelése.
Ekkor valaki csizmáját verte le odakint.
- Nagyon vártam már, János...
A vadőr - régi barátunk többszörös komaság révén - zavartan szorongatta a kezem és másik kezében egy pár csirkét tartott.
- És a csirkék?
- Gondoltam, megsütjük karácsonyra...én is idekint maradok...
- Mi? - és valami hidegség kezdett bennem kavarogni.
- ...mert...szóval a hajnali vonat már nem jött be. Szurdokon házmagas a fúvás, azt mondták a vasutasok.
A kályhában a lángocska vidáman ugrándozott.
- Táviratozni lehet?
- Azt lehet!
Jánoséknál minden állat szelíd volt, pedig öt gyerek zsibongott a ház körül, így szelíd volt a két kis kakas is. János azonnal le akarta vágni őket, hogy legalább azzal ne vesződjek, de én sürgettem, mert nagyon megvadult az idő.
- Majd elvágom én a nyakukat - mondtam keményen -, csak siessen, mert itt szorítja az idő.
Így azután egyedül maradtam.
- Ha nem lenne karácsony, úgyis itt maradtál volna - szidtam magam -, most hát itt maradsz. Süsd meg, amit kigondoltál...
Erről, hogy "süsd meg", eszembe jutottak a csirkék. Ott feküdtek a földön, lábuk össze volt kötözve s kicsit riadtan pislogtak. Egyszerre megtaláltam magam. Kibontottam a madzagot és megsimogattam őket, mert lábuk elgémberedett s még csak ülni tudtak.
- Nyugalom gyerekek, a nyakelvágást csak úgy mondtam...nem vagytok éhesek?
*
Aztán kiálltam a ház elé, mint akinek vendégei vannak, akik kíváncsiak az időre. Az öreg fenyő nyögve zengett már, mint a régi orgonák, az erdő felett sziszegve szállt a hó, a völgy mintha elfulladt volna a halálos fehérségben: seprője kavargott fel a vízmosásokból s a hegyi legelők megfagyott kopárságáról.
Aztán este lett egyszerre.
Vendégeimet elláttam s a két kis csirke szépen felült a tűzifára a sarokban, ahogy illik A parázs már nem hunyorgott a kályhában és a hamu alól kifolyt a szobában a csend.
- Lámpát kellene gyújtani - gondoltam, de aztán egy kis gyertyát vettem le a gerendáról és az asztalra állítottam, mert úgy éreztem, nem fény kell most nekem, csak egy kis világosság. A gyertya fellobbant, néztem, és felkaptam a fejem, mert a lángocska nem bent lobogott már, hanem kint, az ablak sötét tükre mögött álló kis fenyőfán. Ez a kis fenyő fia volt tán az óriásnak, és én kint az éjszakában ott ültem mellette.
Elállt a szél. A hó már alig szállingózott, én meg csak néztem az ablakok végtelen sorát s az idő ködös messzeségében azt a kis gyereket, aki az én szememmel nézte a karácsonyfát. Aztán mintha felemelne valaki emlékeim legtávolabbi ablakába és átölelve a karjában tartana. Az anyám...
- Elfújhatod, kis fiam. Majd holnap újra meggyújtjuk...
Hogy elfújtam-e - nem emlékszem, de most itt, a békesség nagy éjszakájában látom, hogy a láng lobog, lobog és tudom, hogy el nem alszik soha.
/Forrás: F.I., Búcsú/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése