Nem volt soha egy boldog karácsonyom.
Senki sem várta, szerette gyermekibb hittel és mégsem volt soha egy boldog
karácsonyom. Gyertyagyujtásig, amig meg nem szólalt a csengetyű, melyről csak
akkor hittem el, hogy az angyal csengeti, amikor már megtudtam, hogy az
angyal: az Édesanyám, - gyertyagyujtásig
és csengetésig a perceket számoltam és lázas voltam a várakozástól. Mikor a
csengő szavára föltárult az ajtó és csillagsziporkásan, ezüstcsillámosan ott
állott előttem a karácsonyfa, nem tudom, mi volt a szomoruság, mely a torkomat
fojtogatta és sulyosan szállta meg a szivemet. Nem tudom.
Pedig olyan karácsonyfa, mint a mienk, nem volt talán sehol.. Fehér
abrosszal leteritett asztalon állt, szép, karcsu kis fenyő, a cserepet, amelybe
ültették, mindig ugyanaz a sárga krepp-papiros boritotta, arany szalaggal
átkötve. Az ágak diszei is mindig ugyanazok voltak, ép ez volt benne a szép,
hozzátartozott az életünkhöz, mint a gyermekkorunk. Vagy még ennél is jobban,
mert a gyermekkorunkból csak ők maradtak meg változatlanul, ha kissé meg is
kopottan, a karácsonyfánk diszei. Volt egy kis pirosfejü, fehérpettyes gomba,
üvegből. Volt egy nagy papirdió ezüstcsillámmal telehintve. Volt egy sor arany
üveggyöngy. Voltak szikrázó gyöngyporral behintett félholdak, csillagok. Havas
fenyőtobozok. Az angyalhaj összekuszáltan, arany és ezüst csomókban csillogott
az ágak között, a fa csúcsán pedig a
Madonna trónolt a kis Jézussal ölében. Nem lehetett másként: , az gombostűszúrta
seb, angyalhajjal kellett végül eltakarni. Még ma is látom szépséges fejét
ebben a turbánszerü arany glóriában.
És e senki máséhoz nem foghatón örök karácsonyfa alól az ajándékok sem
hiányoztak, a gyertyák és a fenyőlombok édességes illata sem hiányzott a
szobából, az ünnepesti vacsora sem, - ha volt valaha ugy, hogy semmi a világon
nem hiányzott az életemből, ezeken az otthoni karácsonyestéken nem hiányzott
semmi. És mégis: sirás fojtogatta a torkomat, mikor pedig elsötétült a ház,
olyan nehéz volt a szivem, mint soha más éjszakákon. Nem tudom, miért.
*
Volt idő, hogy azt hittem: tudom.
Az első karácsonyeste, melyet nem töltöttem otthon, az első háborus
karácsony volt. A budapesti önkéntesiskolában engedélyt adtak a hazautazásra,
de az utolsó pillanatban visszavonták: a „haza” előbbrevaló, mint az „otthon”..
Micsoda idők voltak azok, hogy az a két testvéri fogalom egymásnal
szegülhetett! Odahaza vártak rám, az én Angyalom már talán kezében tartotta a
gyertyagyujtáshoz hivó csengetyüt, mikor
kivülről besüvöltött az angyali csengetyü várakozó némaságába az ajtócsengő:
bitonyos, hogy ő szaladt ajtót nyitni. De nem én jöttem, csak a sürgöny, hogy
hiába várnak. És ezen a karácsonyestén tán kis sem gyulladtak a gyertyák az
örök karácsonyfán, az aranyturbános
Madonna lábai alatt. Egy önkéntestársam, pesti fiu, hivott meg a szülei
házához. És ott álltam – először életemben, -
az idegenek karácsonyában, mint betévedt árva gyermek. Körülöttem idegen
arcok, idegen öröm, mint a karácsonyfa, minden oly idegen, az ajándékok közt
egy doboz cigaretta. „ Ez a magáé” – mondta az önkéntestársam anyja. Mennyi
sajnálkozás ebben a hevenyészett ajándékban! Sohasem éreztem még, hogy engem
sajnálni is lehet, eddig csak azt éreztem, hogy irigyelnek: az életnek ezt a
legfájdalmasabb megismerését is a karácsonynak köszönhetem.
Minden, ami volt, más volt ezen az estén, mint más karácsonyestéken, csak a
szivemen sulyosodó szomoruság maradt ugyanaz. De most nem kérdeztem magamtól:
miért, miért?...Éjfél tájban elbucsuztam, a doboz cigarettát, kitaszitottságom
jelképét, letettem az előszobában, ott hagytam: szinte jólesett: hogy nem
vittem magammal. Esős, barátságtalan karácsony éjjel volt és a kaszárnyai
vaságyban, a kemény vánkoson, a durva pokróc alatt ugyanaz a könnytelen és
hangtalan sirás fojtogatott, mint az otthoni ágyamban, karácsonyi éjeken. De
most tudtam: miért.
Vagy legalábbis azt hitte,, hogy tudom.
*
…A szanatórium fehér folyosóján, ahogy egy gyülölt és rettegett ajtó felé
mentem, karácsonyi ének hangjai verték fel az éterszagu, vattasürüségü csöndet.
Az emeleti csarnókban harmónium bugott, kis egyenruhás zárdai lányok énekeltek
a villanyfényes fa körül, és a lelkiatya a Szeretet Istenéről beszélt a
szanatóriumi betegeknek. A Szeretet Istenéről, aki eljött, hogy megváltsa a
világot.
Elsiettem a csarnok üvegajtaja mellett, halkan kopogtam azon az ajtón,
amelyet – hetek óta – nem nyithattam ki anélkül, hogy rettegés ne bénitotta
volna meg a szivemet. A kopogtatásra kilépett az ápolónő. „ Alszik?” –
kérdeztem, reménytelenül. „ Mint már napok óta, sok injekciót kapott
megint!”…és legyintett a nővér. „ Csak ezt a kis karácsonyfát szeretném
bevinni, letenni az asztalra, nem ébred fel?2 „ Nem, nem, csak jöjjön bátran…az
elébb felébresztette az ének és a zene…megszólalt, azt mondta: hallgassa csak
nővér, az én fiam is ezt szokta énekelni karácsonyestén…és zongorázni…hallgassa
csak…Istenem…milyen szép, milyen szép…”
A nővér kinyitotta az ajtót, beléptem a félhomályos szobába. És ekkor az az
érzésem volt, mintha valamikor átéltem volna ezt a lehetetlent…nem, nem…mintha
regényben olvastam, vagy filmen láttam volna…a fiu, aki karácsonyestén belép a
haldokló édesanyja szobájába. Ott feküdt mozdulatlanul, morfium mély
kábulatában, halállal eljegyzett arca oly szép volt, oly földöntuli szép, aminőnek
emberi arcot nem láttam soha. Lábujjhegyen az asztalhoz mentem, letettem a kis
karácsonyfát, aztán lágyan, lágyan, hogy fel ne riadjon, megcsókoltam édes,
fehér homlokát. Nem mozdult. Csak mikor az ajtóból visszanéztem, láttam, hogy
nagy dióbarna szeme, riadt, könyörgő gyermeki szeme kinyílt és fehér keze kissé
megrebbent a takarón.
És ajkairól, nem is remegve, csak valami végtelen messzeségből, felém szállt
két szó. Két szó, amelyben ott élt és halt el minden, ami az ő áldott élete
volt. Ezt mondta: legyetek boldogok.
– Élet és Halál mezsgyéjén, még egy pillanatra felmerülve azokból az öntudatlan
mélységekből, amelyeknek nemsokára az elmulás végtelen mélységeibe kellett
átringatniok már-már alig pihegő életét, ezt mondta: legyetek boldogok. Ó,
mennyi bucsuzás volt ebben a két szóban, mennyi visszavonhatatlan, végső
bucsuzás! Az élettől, amelynél jobban csak azokat szerette, akiket itt kellett
hagynia, bucsuzás tőlünk, akiknek életéért – imádságaiban – százszor
felajánlotta a maga életét. „ Legyetek boldogok”. és lehunyt szemei mögött – tudom – megjelent
ekkor az otthoni karácsonyesték évről-évre megujuló boldog képe, de hinni,
hinni, amig élek, hinni szeretném, hogy a könyörületes morfium ekkor ismét
tovább ringatta feledtető, könnyü hullámain, tovább az ismerős partoktól, ahova
egy pillanatra kivetődött.
Azután nem tudom, mi volt. A láthatatlan énekkar ujjongva zengte: Mennyből
az angyal…és én a félhomályos mellékfolyosó egy szögletében találtam magamra,
amint tehetetlen zokogás rázott és a falon, amelyhez dőltem, végigfutottak a
könnyeim. Évek és évek és évek minden karácsonyi estéjének minden fojtogató
sirása kiszakadt belőlem és évek, évek, évek minden karácsonyi estéjének minden
el nem sirt könnyét kiontottam akkor örökre.
Most már tudtam: miért.
*
És most már azt is tudom, miért nem volt soha egy boldog karácsonyom.
Látjátok, most már tudom: a karácsony – a boldogság. A boldogság, melyet nem
becsülünk, amig a miénk. A boldogság, amelyre árnyékot vet a sejtelem, hogy
elmulik. A boldogság, amelyről csak olyankor tudjuk, hogy mi volt, mikor már
elment mindörökre.
A karácsony – látjátok – a boldogság. A boldogság angyali csengetyüje pedig
meg nem zendül soha többé, ha egyszer az Angyal kiejtette a kezéből…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése