Egy kocsi zörgött el a harangozóék ablaka alatt.
Kártyáztak nálok, mint ahogy Krisztus születésének éjjelén illik. Az asztal sarkán ott állt a pintes meg a fonott kalács. Minden arc derült volt. Még a dróton lógó lámpás is vígan világított rájok.
A kocsizörgésre felfüleltek
- Nem idevaló kocsi - mondotta a harangozó a kártyát kiosztva. Tök a tromf!
- De nem is a szomszéd faluba - felelte rá a koma.
És tűnődve fülelt.
Mert örökké szekerező ember volt ő. Hol fuvart vállalt, hol a maga dolgába n járt a városba. Tavasszal csigát és csíkot árult a piacon, télen pattogatott kukoricát. Hát ő megismert minden kocsit a zörgéséről. És hát érdekelte is minden jövő-menő kocsi és szekér.
- A kocsi megállt - mondta pislogva.
- Bizonyosan a papnak érkezett vendége - vélte ásítva a harangozó.
Az asztalnál még ott ült két komaasszony, meg egy tízéves kis buckós fejű fiú, a harangozóék fia. Kártya volt valamennyiöknél, meg előttük dió.
- Igyunk is közbe! - rikkantotta a harangozó. - Még karácsonykor se igyunk? Te is ihatsz egy pohárral, Gyuri!
A gyerek a fejét rázta:
- Nem iszok én. Nem akarok részeges lenni.
Az apa bólintott:
- Jól beszélsz, fiam! Látom, hogy okos ember leszel. Mai világban hiába...csak olyanra szokjon rá az ember, ami nem költséges...
Magas, száraz ember volt a harangozó. Hosszú csontos ujjain látszott, hogy szabóság a mestersége - persze csak afféle paraszti szabóság.
- Nagy a drágaság! - bólintott rá a koma.
Az meg kis köpcös parasztember, rókaszemű, mint az adó-vevő népek szoktak lenni. Kese bajusza hegyesre volt viaszkolva az ünnep tiszteletére. Kikocogtatta pipájából a hamut az asztalszélen, és tovább beszéltek a drágaságról.
A kártyát újra megkeverték. Közben az utcaajtó koppant és nyikordult. A harangozóné az ablakra pillantott. Hogy ki a látogató? Alig-hogy a lassú tempójú csizmacsoszogás felhangzott a folyosón, szólott nyugodtan:
- A gondozó jön.
A gondozó látogatása nem zavarta őket a kártyázásban. A harangozó megnyálazta az ujját, és nyugodtan osztotta tovább a kopott sarkú, avas kártyalapokat.
- Na. Te kezded, Gyuri.
A gyerek elmosolyodott. Csillogó szemmel vizsgálta végig a kártyáit. Aztán megfogta fönt a zöld kilencest. Kissé még habozott. Végre határozott mozdulattal kivágta.
S rásandított az anyjára, hogy helyesli-e? Az anyja mosolygó szemintéssel helyeselt. Fehér fejkötős dunántúli asszony volt, testes, tokás, mint a hízólúd, de értelmes szemű. S mindig a fiát mosolyogta a nézése.
Egy kis cseréppipa jelent meg az ajtóban, s a pipa folytatásaképpen egy fehér bajuszú, méltóságos, szűrös emberke. Kegyes-komoly dicsértessékkel köszönt. Hideg levegőt és lágy fokhagymaillatot terjesztett legott maga körül. Nem kezeltek vele, csak széket adtak neki az asztalnál.
- Vesse le a szűrit, János bácsi! - szólt rá az asszony a kártya mellől.
- Köszönöm - felelte az öreg. - Nem azért gyöttem. A pap izent át, hogy tizenegykor nyissuk ki a templom ajtaját.
- Mér? - csodálkozott rá a harangozó.
- Hát - felelte az öreg a pipát egy percre a markába véve - , tudod, hogy tavaly sokan besereglettek a tanyákrúl, oszt ott ácsorogtak a hóban a templom előtt. Most ugyan nincs hó...De hát mégis aszongya a pap, hogy korábban nyiss.
- Jó - felelt a harangozó -, csak ezt az osztást eljátsszuk.
Az öreg megpiszkálta a pipáját. Pislogott. És szólott vidáman:
- No, nálunk aztán megvan a nagy karácsonyi öröm.
Mind reá fordultak.
- Hogyhogy?
- Hát a menyem...
- Megszült?
- Meg, hálistennek. Szép kis gyönyörű lány! Mint a csöppentett harmat!
A két asszony összecsapta a kezét.
- Milyen boldogság!
- És éppen ma!
- Karácsony éjjelén!
A kártyázást is abbahagyták erre a csodára. A harangozó bort töltött. Az öreg elé is tettek egy pohárral.
- No, Isten tartsa az újszülöttet! - kívánta a harangozó. - Isten éltesse ebben az örömben az anyját, apját, öregapját. Engedje az Isten, hogy ott legyünk a lakodalmán is!
- Isten nevelje szépre! - toldta hozzá a koma.
Mind ittak körömig. Gyurinak is kellett innia.
- Nekünk nem adott az Isten több gyermeket - sóhajtott a harangozóné -, csak ezt az egyet, ezt az egy rosszat.
És szeretettel nézett a fiára. Gyuri meleg büszkeséggel fülelt. Micsoda érték ő!
- Nekünk meg egyet sem adott az Isten! - sóhajtott rá könnyedén a komaasszony.
Néhány percnyi hallgatás következett. Aztán arra a kérdésre fordították a beszédet, hogy hol lehetne vagy hatvan forintot kölcsönkapni? Mert a tej is megdrágult, s a harangozóék tehenet vennének a vízkereszti vásáron. Akkor legolcsóbb a tehén. Tavasszal már legelhetne az állat a temető árkában. A pap megengedi.
Az öreg gondozó nyugtalanul pislogott.
- Hát a koma?
S a fuvarosra intett a pipája szopókájával. A harangozó legyintett.
- Iszen, ha a komának vóna. Ez odaadná az ingit is. Igaz, hogy én is őneki...
A koma rábólintott.
- Én odaadnám. De most őszön vettem az új szekeret. Hát kendnek, János bácsi? Iszen kendnek mindig hever a ládába...
Az öreg azonban elintett a füle mellett:
- Nekem nincs kiadni való pénzem - mondotta a fejét ingatva. - De a zsidónk ad. Jóinteresre ad, de ad.
A harangozó az órára pillantott.
- Te Gyuri! Eriggy, nyisd meg a templomot. Gyújtsd meg a gyertyát a szenteltvíztartónál, aztán meg két gyertyát minden oltáron.
A fia, a korához képest erősen fejlett kölyök, a fejére nyomta a süveget, és a szögön lógó nagy kulcsért nyúlt.
- Húzd le a süvegedet a füledre! - szólt rá gyöngéden az anyja.
A fiú lejjebb nyomta a süvegét, s kiment. Csillagos, csendes éj. Az út rögösre fagyott. Hó helyett csak kevéske dér lepi a fákat, meg a háztetőket. Orrcsavaró hideg.
A fiú elkopog a patkós csizmában. Föllép a lépcsőn a templom kerítéséhez. Az ajtó előtt valami nagy fehéres kutyát lát. A homályban is megismerte, hogy a kasznár kutyája. Láncon szokott lenni, de éjjelre mindig eloldják.
Megdöbbent, de nem hátrált meg. Falusi fiú tudja, hogy a legdühösebb kutya is gyáva, ha kívül van a gazdája udvarán.
Ráfogta a nagy kulcsot, hogy megsújja vele, s rikoltott:
- Mégy innen, Kúnó!
A kutya leugrott oldalt a lépcsőn és elinalt. De valami fehérlett még az ajtóban. Gyuri azt vélte, hogy az is kutya, valami kisebb kutya. Újra sújtásra emelte a félkilós kulcsot, és rákiáltott:
- Czo te ronda!
De az alak nem mozdult. Közelebb lép hozzá. Ki tehette itt le a bundáját? S ilyen hidegben? Körülnézett. Nem látott senkit. A falu ablakai vörös fényű tűzsor az éjszakában. A gyerek betolta a kulcsot az ajtóba, és masinát gyújtott. Rávilágított a bundára.
Hát csakugyan bunda, sárgás juhászbunda. A bunda tetején egy papiros. Nézi: mi a papiros? Hát levél. Nagy téntabetűkkel rá van írva: Istennek.
Gyuri úgy elmélászkodott, hogy a gyufa is a körmére égett. Sose hallotta, hogy az Istennek is levelet lehet küldeni. S bundát! Átlépte a göngyöleget, és bekocogott nagy elgondolkodva a templomba. A zsebéből kivett egy kis viaszgyertya-véget. Meggyújtotta.
Azzal kocogott volna az oltárig, amely mögött a gyertyagyújtó pózna áll. De az Istennek küldött bunda izgatta a kíváncsiságát. Megfordult, s újra a templom küszöbéhez lépkedett.
Csakugyan: Is-te-nek. Nem álom, s nem káprázat. Mégis félrébb kell tolni az útból, mert hátha valaki elbukik benne? S tolná lábbal. Nehéz. Fölkarolja, hogy odább vigye. Valami keményet érez a bundában. Fölemeli a bunda szélét, hát egyszer csak megszólal a bunda:
- Oá! Oá!
Gyuri megretten. mi ez? Gyerek?
Zavarodottan fordult vissza. Megkereste a gyertyagyújtó póznát, s meggyújtott két-két gyertyát minden oltáron. Közben a gyermeksírás elszűnt. Gyuri gondba mélyedt, hogy kié az a gyerek?
Csakhamar tisztázta, hogy most már senkié. Istennek van adva. A hívek adnak az Istennek krajcárt az apja pörsölyébe, meg adnak képet, oltárterítőt, viaszt és bort. Hogy gyermeket is adnak, azt még nem hallotta.
Tűnődött, hogy mit is kell ilyenkor cselekednie a harangozónak? Ha beljebb teszi a templomba, a gyermek óbégatni fog, és az emberek megbotránkozva kérdezgetik majd:
- Mi ez? Micsoda gyermeksírás? Ki hozta ide be ezt a gyereket?
S végül kitudódik, hogy a harangozó fia. Ebből rossz szél kerekedhetik!
Fogta megint a gyertyát, s kiment vele. Nézte a levelet, hátha a túlsó felén is van valami írás? Fölveszi. Megfordítja. A levél nincs beragasztva, mint a levelek szoktak lenni. Egy percig tűnődött, hogy szabad-e őneki megnéznie, mi van a borítékban? No, bizonyosan szabad. Ha nem volna szabad, beragasztották volna.
Gyuri már tudott olvasni, sőt legjobban tudott a társai között. Bevitte a levelet a bejáratnál lévő gyertyához, és kivonta belőle a papirost. Olvasta:
Jóságos Istenem!
Megdöbbent. Ez mégiscsak az Istennek szól. Félve szemlélte tovább az írást. Az eleje tiszta kerekbetűs, mintha iskolás gyermek írta volna.
Szent Fiad születésének éjjelén ajánlom néked az én szerencsétlen...
A sorok ott nem volta egykapásra olvashatók. Gyuri szeme átugrotta azt a sort, s lejjebb fogott a szóba:
...bárki megtalálja...legyen a te szent akaratodból annak a gyermeke...
Gyuri szíve egyszerre lángot vetett az örömtől. Gyereket találtam! Gyereket! Nekünk is lesz gyerekünk! Micsoda öröm lesz nálunk is! Éppen, mint János bácsiéknál!
Gyorsan visszadugta a levelet a borítékba, és zsebre vágta. Aztán örömmel, de mégis óvatosan takarta föl a bundát. A bundában füles kosár. A kosárban fehér kendővel letakart pólyás baba. A bundát otthagyta. A kosarat felragadta, s vitte haza szinte szökdécselve.
A kisded megint nyekergett, de Gyuri nem bánta. Vitte a nehézkes kosarat, vitte. Milyen szerencse, hogy ő akadt rá, nem más!
Beront az ajtón, s diadalmasan kiáltotta:
- Kisgyereket hoztam!
A társaság elképedten, elnémultan fordult feléje. Gyuri odavitte a kosarat a székre, amelyen ő ült, és föltakarta.
A kis teremtés egyszerre elhallgatott. Bámulva nézett a lámpásra. Nem az emberekre, csak a lámpásra.
Harangozóék elrökönyödve meresztették rá a szemöket. Végre a harangozó hörkent a fiára:
- Kinek a gyereke?
- Nem tudom - felelte megszeppenve Gyuri.
Már látta, hogy bolondot cselekedett. Mentegetőzve hebegte:
- A templom előtt találtam. A kutya meg akarta enni...
- A templom előtt?
- Ott.
A komaasszony elképedt arccal vartyogta:
- Kitett gyerek. Nektek kell fölnevelnetek!
Az öreg János bácsi rábólintott, és szólott nyugodtan:
- Ez bizony a tiétek most már.
A harangozót elfutotta a méreg:
- Te bbarom! Te ttinó! Te hhatökör!
S úgy csattantotta pofon a szegény Gyurit, hogy a szekrénynek esett. Még abba is belevágta a fejét.
- Micsoda buta gyerek ez! - ordított képéből kikelten a harangozó. - Ide hurcolsz a nyakamra egy ilyen porontyot! Ilyen senki gyerekét! Éppen nekünk kell! Magunknak sincs kenyerünk! Viszed vissza azonnal!
Gyuri két tenyerébe fogta a fejét. Egyik tenyerébe a pofont fogta, a másikba a szekrény szögletének ütését. Bőgött.
- Viszed vissza azonnal!
Gyuri megmozdult. A könnyein át bús szemmel kereste a süvegét a földön. Fölvette. Föltette.
A két asszony eközben érdeklődéssel hajolt a kosár fölé.
- Milyen szép! - mondotta a harangozóné. - Vajon ki tette ki?
- Az a kocsi, amelyik az imént ment el - vélte a koma.
Az öreg gondozó bólogatott:
- Csakis az lehetett. Láttam is, mikor jöttem, hogy a templom előtt áll. De azt gondoltam, hogy a misére jöttek.
- Vissza! Vissza! - dühöngött a harangozó.
A harangozóné azonban védőn nyújtotta a kezét a kosárra:
- Hova vinné abba a fagyba? Volna lelked...Az éjjel hadd maradjon. Reggel jelenteni fogjuk a bírónak.
- Ez a helyes - bólintott rá az öreg.
- Úgy úgy, lelkem - kontrázott a kománé is. - A bíró ki fogja adni tartásra a község költségén. Én is elvállalom, ha más nem vállalja.
- Vállalod a fenét! - mordult rá az ura. - Majd bizony hogy ott nekem éjnap kornyikáljon. A szekeret sem szeretem, ha nyikorog. Az ilyen gyerek mindig nyikorog.
És megvetően pökött a szoba sarkába.
A harangozóné eközben kiemelte a kisdedet a kosárból, s bontogatta a pólyát.
- Úri-e vagy paraszt? Aligha úri. Valami jómódú paraszté lehetett. Van ez már négy hónapos is.
- Istentelenség! - sopánkodott a kománé.
Gyuri az Isten említésére levette a fejéről a kezét, és a zsebébe nyúlt:
- Ihol a levél... - szólt cikogva.
Az asztalra vetette a levelet, és visszakullogott a zsámolyra az óra alá. Ott bőgicsélt tovább csendesen.
A harangozó a lámpáshoz tartotta a levelet, és dühös arccal olvasta:
- Istennek. No tessék! Hát hol lakik az Istenem? Nálam? Te bbivalybornyú?
Kirántotta a levelet a borítékból, és olyan hangon olvasta, mintha végrehajtásról szóló értesítés volna:
Jóságos Istenem! Szent Fiad születésének éjjelén ajánlom neked az én szerencsétlen Emmácskámat/ (Persze!) Kérlek, add őt jó szívek közé. (A gazember!) Aki megtalálja és hazaviszi, bizonyára jó lélek. ( Az hát!...Nem olyan, mint te vagy, disznó!) Legyen a te szent akaratodból, Istenem, annak a gyermeke. (Köszönjük!) A kosárban lévő ezer kis arany legyen a jóságosoké, akik...ezer hetes...koráig...fölnevelik...
A harangozó szeme kerekre meredt, mintha kővé vált volna. A szobába csend szakadt. Még Gyuri abbahagyta a züpögést, és könnytől csöpögő szemét várakozón függesztette az apjára. A harangozó ajka végre megmozdult. Mintha álomból rebegne:
- Ezer arany? Tyűh a kutyafáját! Ez mán osztán...
- Mink vállaltuk - szólalt meg nyugtalanul a koma.
S fölkelt helyéről. Idegesen babrált a bajuszán.
- Ihol a tanúm János bácsi, hogy a feleségem azonnal elvállalta.
- Elvállaltam! - vágta ki harcias arccal az asszony. Mondtátok, nektek nem kell...
S nyúlt is volna a kosárért, de a harangozóné erős mozdulattal hárította el a kezét.
- Nono! Ne olyan mohón! Az én fiam hozta talán? Neked hozta, vagy nekem?
- A leányka a mienk! - dördült meg a harangozó.
És a fiához fordult:
- Okos gyerek vagy, fiam! Derék, emberséges gyerek vagy!
Gyuri erre a dicséretre újra a képére tapasztotta a tenyerét, és züpögött.
A koma azonban nem hagyta annyiban. Már vörös volt, mint az érett paprika. Kiabált:
- Az a gyerek a miénk! A fiad találta, de nem vállaltad! Ez az igazság! Igaz-e, János bácsi? Kend okos ember! Kend bíró volt háromszor is! Ítélje meg ő!
- Itt nem ítél! - harsogott a harangozó. - Itt nincs ítéletnek helye!
- De csak ítéljen! Ő tudja a törvényt! Ismeri. Szóljon, no!
Az öreg gondba mélyedten vonogatta vállát és szemöldökét:
- Hát iszen...hát...hát...Az írás beszél. Az írás aszongya, hogy aki megtalálja...
- Szamár ember kend! - ordította teljes torkából a fuvaros. - Vén ember, szamár ember! Soha nem is volt okos bíró! Csak mivel vagyonos...
A harangozó dobbantott:
- Az én vendégemet ne sértegesse senki! Az én házamban ne szamarazza senki a gondozónkat. Pusztuljatok innen! Eddig komám voltál, eztán nem ösmerlek. Ki!
E viharos jelenetbe a fuvarosné is belekotkodácsolt. A harangozóné visszakotkodácsolt. Kotkodácsoltak, kukorikoltak. Végre a harangozó fölragadta az egyik széket. A koma erre káromkodva lódult az ajtónak. A felesége is rikoltozott. A folyosón gazembert rikított. Arra a harangozó a botját kereste és utánok rohant. De mikorra kirobbant az ajtón, az utcaajtó olyant csappant, hogy még az ablakok is megrezdültek belé.
A harangozó dühtől lihegve toppant vissza a szobába.
- No lám, a cudarok! Még az én vendégemet sértegetik!
Az asszony akkorára megtalálta a zacskóba kötött aranyat, és örömtől tündöklő szemmel öntötte ki az asztalra.
- Olvasd meg: ezer-e?
S fölkapta a csecsemőt. Megnézte közelről, meg is cuppantotta.
- Fölnevelünk, föl, kedves!
És fiára pillantott. Szinte részeg volt az örömtől.
- Gyurikám, ez lesz a feleséged!
Gyuri a sarokban félrefordította a fejét, és világmegvető keserűn nyekeregte:
- Köll a fenének!
Kártyáztak nálok, mint ahogy Krisztus születésének éjjelén illik. Az asztal sarkán ott állt a pintes meg a fonott kalács. Minden arc derült volt. Még a dróton lógó lámpás is vígan világított rájok.
A kocsizörgésre felfüleltek
- Nem idevaló kocsi - mondotta a harangozó a kártyát kiosztva. Tök a tromf!
- De nem is a szomszéd faluba - felelte rá a koma.
És tűnődve fülelt.
Mert örökké szekerező ember volt ő. Hol fuvart vállalt, hol a maga dolgába n járt a városba. Tavasszal csigát és csíkot árult a piacon, télen pattogatott kukoricát. Hát ő megismert minden kocsit a zörgéséről. És hát érdekelte is minden jövő-menő kocsi és szekér.
- A kocsi megállt - mondta pislogva.
- Bizonyosan a papnak érkezett vendége - vélte ásítva a harangozó.
Az asztalnál még ott ült két komaasszony, meg egy tízéves kis buckós fejű fiú, a harangozóék fia. Kártya volt valamennyiöknél, meg előttük dió.
- Igyunk is közbe! - rikkantotta a harangozó. - Még karácsonykor se igyunk? Te is ihatsz egy pohárral, Gyuri!
A gyerek a fejét rázta:
- Nem iszok én. Nem akarok részeges lenni.
Az apa bólintott:
- Jól beszélsz, fiam! Látom, hogy okos ember leszel. Mai világban hiába...csak olyanra szokjon rá az ember, ami nem költséges...
Magas, száraz ember volt a harangozó. Hosszú csontos ujjain látszott, hogy szabóság a mestersége - persze csak afféle paraszti szabóság.
- Nagy a drágaság! - bólintott rá a koma.
Az meg kis köpcös parasztember, rókaszemű, mint az adó-vevő népek szoktak lenni. Kese bajusza hegyesre volt viaszkolva az ünnep tiszteletére. Kikocogtatta pipájából a hamut az asztalszélen, és tovább beszéltek a drágaságról.
A kártyát újra megkeverték. Közben az utcaajtó koppant és nyikordult. A harangozóné az ablakra pillantott. Hogy ki a látogató? Alig-hogy a lassú tempójú csizmacsoszogás felhangzott a folyosón, szólott nyugodtan:
- A gondozó jön.
A gondozó látogatása nem zavarta őket a kártyázásban. A harangozó megnyálazta az ujját, és nyugodtan osztotta tovább a kopott sarkú, avas kártyalapokat.
- Na. Te kezded, Gyuri.
A gyerek elmosolyodott. Csillogó szemmel vizsgálta végig a kártyáit. Aztán megfogta fönt a zöld kilencest. Kissé még habozott. Végre határozott mozdulattal kivágta.
S rásandított az anyjára, hogy helyesli-e? Az anyja mosolygó szemintéssel helyeselt. Fehér fejkötős dunántúli asszony volt, testes, tokás, mint a hízólúd, de értelmes szemű. S mindig a fiát mosolyogta a nézése.
Egy kis cseréppipa jelent meg az ajtóban, s a pipa folytatásaképpen egy fehér bajuszú, méltóságos, szűrös emberke. Kegyes-komoly dicsértessékkel köszönt. Hideg levegőt és lágy fokhagymaillatot terjesztett legott maga körül. Nem kezeltek vele, csak széket adtak neki az asztalnál.
- Vesse le a szűrit, János bácsi! - szólt rá az asszony a kártya mellől.
- Köszönöm - felelte az öreg. - Nem azért gyöttem. A pap izent át, hogy tizenegykor nyissuk ki a templom ajtaját.
- Mér? - csodálkozott rá a harangozó.
- Hát - felelte az öreg a pipát egy percre a markába véve - , tudod, hogy tavaly sokan besereglettek a tanyákrúl, oszt ott ácsorogtak a hóban a templom előtt. Most ugyan nincs hó...De hát mégis aszongya a pap, hogy korábban nyiss.
- Jó - felelt a harangozó -, csak ezt az osztást eljátsszuk.
Az öreg megpiszkálta a pipáját. Pislogott. És szólott vidáman:
- No, nálunk aztán megvan a nagy karácsonyi öröm.
Mind reá fordultak.
- Hogyhogy?
- Hát a menyem...
- Megszült?
- Meg, hálistennek. Szép kis gyönyörű lány! Mint a csöppentett harmat!
A két asszony összecsapta a kezét.
- Milyen boldogság!
- És éppen ma!
- Karácsony éjjelén!
A kártyázást is abbahagyták erre a csodára. A harangozó bort töltött. Az öreg elé is tettek egy pohárral.
- No, Isten tartsa az újszülöttet! - kívánta a harangozó. - Isten éltesse ebben az örömben az anyját, apját, öregapját. Engedje az Isten, hogy ott legyünk a lakodalmán is!
- Isten nevelje szépre! - toldta hozzá a koma.
Mind ittak körömig. Gyurinak is kellett innia.
- Nekünk nem adott az Isten több gyermeket - sóhajtott a harangozóné -, csak ezt az egyet, ezt az egy rosszat.
És szeretettel nézett a fiára. Gyuri meleg büszkeséggel fülelt. Micsoda érték ő!
- Nekünk meg egyet sem adott az Isten! - sóhajtott rá könnyedén a komaasszony.
Néhány percnyi hallgatás következett. Aztán arra a kérdésre fordították a beszédet, hogy hol lehetne vagy hatvan forintot kölcsönkapni? Mert a tej is megdrágult, s a harangozóék tehenet vennének a vízkereszti vásáron. Akkor legolcsóbb a tehén. Tavasszal már legelhetne az állat a temető árkában. A pap megengedi.
Az öreg gondozó nyugtalanul pislogott.
- Hát a koma?
S a fuvarosra intett a pipája szopókájával. A harangozó legyintett.
- Iszen, ha a komának vóna. Ez odaadná az ingit is. Igaz, hogy én is őneki...
A koma rábólintott.
- Én odaadnám. De most őszön vettem az új szekeret. Hát kendnek, János bácsi? Iszen kendnek mindig hever a ládába...
Az öreg azonban elintett a füle mellett:
- Nekem nincs kiadni való pénzem - mondotta a fejét ingatva. - De a zsidónk ad. Jóinteresre ad, de ad.
A harangozó az órára pillantott.
- Te Gyuri! Eriggy, nyisd meg a templomot. Gyújtsd meg a gyertyát a szenteltvíztartónál, aztán meg két gyertyát minden oltáron.
A fia, a korához képest erősen fejlett kölyök, a fejére nyomta a süveget, és a szögön lógó nagy kulcsért nyúlt.
- Húzd le a süvegedet a füledre! - szólt rá gyöngéden az anyja.
A fiú lejjebb nyomta a süvegét, s kiment. Csillagos, csendes éj. Az út rögösre fagyott. Hó helyett csak kevéske dér lepi a fákat, meg a háztetőket. Orrcsavaró hideg.
A fiú elkopog a patkós csizmában. Föllép a lépcsőn a templom kerítéséhez. Az ajtó előtt valami nagy fehéres kutyát lát. A homályban is megismerte, hogy a kasznár kutyája. Láncon szokott lenni, de éjjelre mindig eloldják.
Megdöbbent, de nem hátrált meg. Falusi fiú tudja, hogy a legdühösebb kutya is gyáva, ha kívül van a gazdája udvarán.
Ráfogta a nagy kulcsot, hogy megsújja vele, s rikoltott:
- Mégy innen, Kúnó!
A kutya leugrott oldalt a lépcsőn és elinalt. De valami fehérlett még az ajtóban. Gyuri azt vélte, hogy az is kutya, valami kisebb kutya. Újra sújtásra emelte a félkilós kulcsot, és rákiáltott:
- Czo te ronda!
De az alak nem mozdult. Közelebb lép hozzá. Ki tehette itt le a bundáját? S ilyen hidegben? Körülnézett. Nem látott senkit. A falu ablakai vörös fényű tűzsor az éjszakában. A gyerek betolta a kulcsot az ajtóba, és masinát gyújtott. Rávilágított a bundára.
Hát csakugyan bunda, sárgás juhászbunda. A bunda tetején egy papiros. Nézi: mi a papiros? Hát levél. Nagy téntabetűkkel rá van írva: Istennek.
Gyuri úgy elmélászkodott, hogy a gyufa is a körmére égett. Sose hallotta, hogy az Istennek is levelet lehet küldeni. S bundát! Átlépte a göngyöleget, és bekocogott nagy elgondolkodva a templomba. A zsebéből kivett egy kis viaszgyertya-véget. Meggyújtotta.
Azzal kocogott volna az oltárig, amely mögött a gyertyagyújtó pózna áll. De az Istennek küldött bunda izgatta a kíváncsiságát. Megfordult, s újra a templom küszöbéhez lépkedett.
Csakugyan: Is-te-nek. Nem álom, s nem káprázat. Mégis félrébb kell tolni az útból, mert hátha valaki elbukik benne? S tolná lábbal. Nehéz. Fölkarolja, hogy odább vigye. Valami keményet érez a bundában. Fölemeli a bunda szélét, hát egyszer csak megszólal a bunda:
- Oá! Oá!
Gyuri megretten. mi ez? Gyerek?
Zavarodottan fordult vissza. Megkereste a gyertyagyújtó póznát, s meggyújtott két-két gyertyát minden oltáron. Közben a gyermeksírás elszűnt. Gyuri gondba mélyedt, hogy kié az a gyerek?
Csakhamar tisztázta, hogy most már senkié. Istennek van adva. A hívek adnak az Istennek krajcárt az apja pörsölyébe, meg adnak képet, oltárterítőt, viaszt és bort. Hogy gyermeket is adnak, azt még nem hallotta.
Tűnődött, hogy mit is kell ilyenkor cselekednie a harangozónak? Ha beljebb teszi a templomba, a gyermek óbégatni fog, és az emberek megbotránkozva kérdezgetik majd:
- Mi ez? Micsoda gyermeksírás? Ki hozta ide be ezt a gyereket?
S végül kitudódik, hogy a harangozó fia. Ebből rossz szél kerekedhetik!
Fogta megint a gyertyát, s kiment vele. Nézte a levelet, hátha a túlsó felén is van valami írás? Fölveszi. Megfordítja. A levél nincs beragasztva, mint a levelek szoktak lenni. Egy percig tűnődött, hogy szabad-e őneki megnéznie, mi van a borítékban? No, bizonyosan szabad. Ha nem volna szabad, beragasztották volna.
Gyuri már tudott olvasni, sőt legjobban tudott a társai között. Bevitte a levelet a bejáratnál lévő gyertyához, és kivonta belőle a papirost. Olvasta:
Jóságos Istenem!
Megdöbbent. Ez mégiscsak az Istennek szól. Félve szemlélte tovább az írást. Az eleje tiszta kerekbetűs, mintha iskolás gyermek írta volna.
Szent Fiad születésének éjjelén ajánlom néked az én szerencsétlen...
A sorok ott nem volta egykapásra olvashatók. Gyuri szeme átugrotta azt a sort, s lejjebb fogott a szóba:
...bárki megtalálja...legyen a te szent akaratodból annak a gyermeke...
Gyuri szíve egyszerre lángot vetett az örömtől. Gyereket találtam! Gyereket! Nekünk is lesz gyerekünk! Micsoda öröm lesz nálunk is! Éppen, mint János bácsiéknál!
Gyorsan visszadugta a levelet a borítékba, és zsebre vágta. Aztán örömmel, de mégis óvatosan takarta föl a bundát. A bundában füles kosár. A kosárban fehér kendővel letakart pólyás baba. A bundát otthagyta. A kosarat felragadta, s vitte haza szinte szökdécselve.
A kisded megint nyekergett, de Gyuri nem bánta. Vitte a nehézkes kosarat, vitte. Milyen szerencse, hogy ő akadt rá, nem más!
Beront az ajtón, s diadalmasan kiáltotta:
- Kisgyereket hoztam!
A társaság elképedten, elnémultan fordult feléje. Gyuri odavitte a kosarat a székre, amelyen ő ült, és föltakarta.
A kis teremtés egyszerre elhallgatott. Bámulva nézett a lámpásra. Nem az emberekre, csak a lámpásra.
Harangozóék elrökönyödve meresztették rá a szemöket. Végre a harangozó hörkent a fiára:
- Kinek a gyereke?
- Nem tudom - felelte megszeppenve Gyuri.
Már látta, hogy bolondot cselekedett. Mentegetőzve hebegte:
- A templom előtt találtam. A kutya meg akarta enni...
- A templom előtt?
- Ott.
A komaasszony elképedt arccal vartyogta:
- Kitett gyerek. Nektek kell fölnevelnetek!
Az öreg János bácsi rábólintott, és szólott nyugodtan:
- Ez bizony a tiétek most már.
A harangozót elfutotta a méreg:
- Te bbarom! Te ttinó! Te hhatökör!
S úgy csattantotta pofon a szegény Gyurit, hogy a szekrénynek esett. Még abba is belevágta a fejét.
- Micsoda buta gyerek ez! - ordított képéből kikelten a harangozó. - Ide hurcolsz a nyakamra egy ilyen porontyot! Ilyen senki gyerekét! Éppen nekünk kell! Magunknak sincs kenyerünk! Viszed vissza azonnal!
Gyuri két tenyerébe fogta a fejét. Egyik tenyerébe a pofont fogta, a másikba a szekrény szögletének ütését. Bőgött.
- Viszed vissza azonnal!
Gyuri megmozdult. A könnyein át bús szemmel kereste a süvegét a földön. Fölvette. Föltette.
A két asszony eközben érdeklődéssel hajolt a kosár fölé.
- Milyen szép! - mondotta a harangozóné. - Vajon ki tette ki?
- Az a kocsi, amelyik az imént ment el - vélte a koma.
Az öreg gondozó bólogatott:
- Csakis az lehetett. Láttam is, mikor jöttem, hogy a templom előtt áll. De azt gondoltam, hogy a misére jöttek.
- Vissza! Vissza! - dühöngött a harangozó.
A harangozóné azonban védőn nyújtotta a kezét a kosárra:
- Hova vinné abba a fagyba? Volna lelked...Az éjjel hadd maradjon. Reggel jelenteni fogjuk a bírónak.
- Ez a helyes - bólintott rá az öreg.
- Úgy úgy, lelkem - kontrázott a kománé is. - A bíró ki fogja adni tartásra a község költségén. Én is elvállalom, ha más nem vállalja.
- Vállalod a fenét! - mordult rá az ura. - Majd bizony hogy ott nekem éjnap kornyikáljon. A szekeret sem szeretem, ha nyikorog. Az ilyen gyerek mindig nyikorog.
És megvetően pökött a szoba sarkába.
A harangozóné eközben kiemelte a kisdedet a kosárból, s bontogatta a pólyát.
- Úri-e vagy paraszt? Aligha úri. Valami jómódú paraszté lehetett. Van ez már négy hónapos is.
- Istentelenség! - sopánkodott a kománé.
Gyuri az Isten említésére levette a fejéről a kezét, és a zsebébe nyúlt:
- Ihol a levél... - szólt cikogva.
Az asztalra vetette a levelet, és visszakullogott a zsámolyra az óra alá. Ott bőgicsélt tovább csendesen.
A harangozó a lámpáshoz tartotta a levelet, és dühös arccal olvasta:
- Istennek. No tessék! Hát hol lakik az Istenem? Nálam? Te bbivalybornyú?
Kirántotta a levelet a borítékból, és olyan hangon olvasta, mintha végrehajtásról szóló értesítés volna:
Jóságos Istenem! Szent Fiad születésének éjjelén ajánlom neked az én szerencsétlen Emmácskámat/ (Persze!) Kérlek, add őt jó szívek közé. (A gazember!) Aki megtalálja és hazaviszi, bizonyára jó lélek. ( Az hát!...Nem olyan, mint te vagy, disznó!) Legyen a te szent akaratodból, Istenem, annak a gyermeke. (Köszönjük!) A kosárban lévő ezer kis arany legyen a jóságosoké, akik...ezer hetes...koráig...fölnevelik...
A harangozó szeme kerekre meredt, mintha kővé vált volna. A szobába csend szakadt. Még Gyuri abbahagyta a züpögést, és könnytől csöpögő szemét várakozón függesztette az apjára. A harangozó ajka végre megmozdult. Mintha álomból rebegne:
- Ezer arany? Tyűh a kutyafáját! Ez mán osztán...
- Mink vállaltuk - szólalt meg nyugtalanul a koma.
S fölkelt helyéről. Idegesen babrált a bajuszán.
- Ihol a tanúm János bácsi, hogy a feleségem azonnal elvállalta.
- Elvállaltam! - vágta ki harcias arccal az asszony. Mondtátok, nektek nem kell...
S nyúlt is volna a kosárért, de a harangozóné erős mozdulattal hárította el a kezét.
- Nono! Ne olyan mohón! Az én fiam hozta talán? Neked hozta, vagy nekem?
- A leányka a mienk! - dördült meg a harangozó.
És a fiához fordult:
- Okos gyerek vagy, fiam! Derék, emberséges gyerek vagy!
Gyuri erre a dicséretre újra a képére tapasztotta a tenyerét, és züpögött.
A koma azonban nem hagyta annyiban. Már vörös volt, mint az érett paprika. Kiabált:
- Az a gyerek a miénk! A fiad találta, de nem vállaltad! Ez az igazság! Igaz-e, János bácsi? Kend okos ember! Kend bíró volt háromszor is! Ítélje meg ő!
- Itt nem ítél! - harsogott a harangozó. - Itt nincs ítéletnek helye!
- De csak ítéljen! Ő tudja a törvényt! Ismeri. Szóljon, no!
Az öreg gondba mélyedten vonogatta vállát és szemöldökét:
- Hát iszen...hát...hát...Az írás beszél. Az írás aszongya, hogy aki megtalálja...
- Szamár ember kend! - ordította teljes torkából a fuvaros. - Vén ember, szamár ember! Soha nem is volt okos bíró! Csak mivel vagyonos...
A harangozó dobbantott:
- Az én vendégemet ne sértegesse senki! Az én házamban ne szamarazza senki a gondozónkat. Pusztuljatok innen! Eddig komám voltál, eztán nem ösmerlek. Ki!
E viharos jelenetbe a fuvarosné is belekotkodácsolt. A harangozóné visszakotkodácsolt. Kotkodácsoltak, kukorikoltak. Végre a harangozó fölragadta az egyik széket. A koma erre káromkodva lódult az ajtónak. A felesége is rikoltozott. A folyosón gazembert rikított. Arra a harangozó a botját kereste és utánok rohant. De mikorra kirobbant az ajtón, az utcaajtó olyant csappant, hogy még az ablakok is megrezdültek belé.
A harangozó dühtől lihegve toppant vissza a szobába.
- No lám, a cudarok! Még az én vendégemet sértegetik!
Az asszony akkorára megtalálta a zacskóba kötött aranyat, és örömtől tündöklő szemmel öntötte ki az asztalra.
- Olvasd meg: ezer-e?
S fölkapta a csecsemőt. Megnézte közelről, meg is cuppantotta.
- Fölnevelünk, föl, kedves!
És fiára pillantott. Szinte részeg volt az örömtől.
- Gyurikám, ez lesz a feleséged!
Gyuri a sarokban félrefordította a fejét, és világmegvető keserűn nyekeregte:
- Köll a fenének!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése