Gárdonyi Géza: Iskolában

 

Mikor elmúltak a nyári forró napok, egy szép reggelen megszólalt az iskola csengettyűje:
Csiling, giling, irka, tábla,
fiúk, lányok iskolába!
A csengettyű hangja bejárta a házakat, minden ablakon beszólott:
Csiling, giling, ébredjetek!
Iskolába siessetek!
A gyerekek kiugrottak az ágyból, az ablakhoz futottak: úgy hallgatták, mit hirdet az iskola csengettyűje.
Csiling, giling, irka, tábla,
gyertek, gyertek iskolába!...
A gyerekek sietve öltöztek föl. Előkeresték a tarisznyát, táskát, palatáblát, irkát, plajbászt és tollat.
Mennek már a gyerekek. Egyik innen, másik onnan. Az iskola kapujában összetalálkoznak:
- Jó reggelt, Miska!
- Adjon isten, Jancsi!
- De megnőttél!
- Te is, pajtás!
A padok megtelnek. A tavalyi tanulók hátrább ülnek. Azok helyére, akik tavaly utoljára jártak. Mennek a helyükre újak.
Ni, éppen most vezetik be az ajtón Gergely Miskát meg a húgát, a kis Juliskát. Az anyjuk vezeti őket.
A tanító úr az asztal előtt ül.
- Ne féljetek - mondja nekik -, szeretem én a gyerekeket.
De azok mégis félnek, mikor ők nem tudnak semmit. Jaj, ha a tanító úr azt találná kérdezni, melyik az á betű!
Pedig a kérdéstől nem menekülnek meg. A tanító megsimogatja Miska fejét, és azt kérdezi tőle:
- Hogy hívnak, édes fiam?
Miska félénken felel:
- Úgy hívnak, hogy: gyere ide, Miska!
A gyerekek nevetnek a padban.
- Csitt! - mondta a tanító úr. - Mit nevettek? Jól felelt a Miska. Őt csakugyan úgy hívják: gyere ide, Miska!
Miska felbátorodik. Hátra mer most már tekinteni a pajtások közé. Alig várja, hogy ő is beülhessen a padba, a Balog Jancsi mellé, akivel együtt paripázott egész nyáron.
Juliskának úgy dobog a szíve, alig tud lélegzeni. Érzi, hogy Miska után rá kerül a kérdés. Hátha őtőle azt kérdi a tanító úr, hogy hány csillag van az égen, vagy ráparancsol, hogy tüstént olvasson el egy egész könyvet.
A tanító úr csakugyan meg is szólal:
- Mondd meg te is a nevedet, lányom.
Juliska tudja a nevét, jaj, de nem meri megmondani. Hátha nem tetszik a tanító úrnak. Hátha nem is úgy kell kimondani, hogy Juliska, hanem valahogy másképpen.
Odasimul az édesanyjához. Irul-pirul zavarában. Pedig a tanító úr olyan jóságosan néz rá.
- Néma ez a jó leány? - mondja az anyjának.
- Dehogy néma - feleli az anyja -, hallaná csak tanító úr, milyen nótázást csap néha. Beszélj, no, lányom, mondd meg a nevedet, különben azt hiszi a tanító úr, hogy néma vagy.
Juliska összeszedi magát, és így suttog:
- Juliska.
- No, hála istennek - mondá a tanító úr -, bizony megijedtem, hogy elállt a szólásod. Hát azt tudod-e, hogy hány lába van a tyúknak?
- Három - felelte nekibátorodva Juliska.
Az iskolás gyerekek nevetnek. A tanító úr is nevet. Juliska is nevet.
- Jó is volna - mondja a tanító úr -, te bizonyosan szereted a combját.
Azzal az új tanulók is helyre ülnek.
Majd meglátjátok tíz hónap múlva a vizsgálaton, milyen bátran beszél mind a kettő!