Tudjátok-e, hol alszik a szél? Elmesélem nektek.
Sokféle szél fúj a Földön…Van köztük szelíden simogató
langyos esti szellő: dolgos, szélmalmot forgató: s van várva várt esőt hozó, s
van viharos is. Kellemetlen a böjti negyvennapos szél, de van egészen gonosz
is: házakat fölkapó, fákat kicsavaró orkán!
A mi szelünk fiatal volt, széles és kicsit komisz. Hol túl
sokat markolt, hol keveset fogott. Néha túl erősen fújt, máskor meg hamar
elfáradt. Szerette bosszantani a fákat, csavargatni az ágaikat, leszórni a
madárfészkeket. Ha olyan kedve támadt, felkorbácsolta a tavat, úgy, hogy a
halak alig láttak az iszapos vízben. Az embereket is megharagította: kedvenc
szórakozása volt olyan gyorsan csapkodni az ajtókat, ablakokat, hogy az üveg kitörjön
belőlük. A szélkakast pedig addig forgatta körbe-körbe, amíg szegény majd
leszédült a kéményről.
Így ment ez egész nyáron. Félt már tőle az egész határ.
De lassan megjött az ősz, s a kis szél fáradni kezdett.
Egyre lassabban tekergőzött, egyre lejjebb szállt, hangja is megcsendesedett.
Szeretett volna elnyúlni valahol, s hosszú álomba merülni.
Így hát elindult szálláshelyet keresni magának.
Eszébe jutott a tó, selymes kék vizével. „De jót fogok
aludni rajta!” – gondolta. Ahogy odaért, szépen elfeküdt a víz tetején. Igen
ám, de a tó felismerte régi ellenségét, felborzolta tükrét, halai felkavarták
az iszapot. A tó hullámzani kezdett, egyre erősebben dobálta a hátán a szelet.
S mikor a haragos, tarajos hullámokat meglátta a szél, inába szállt a bátorsága,
gyorsan menekülni kezdett, nehogy belefulladjon a habokba.
Futott, futott. A tó még egy esőt is küldött utána. Végre
elért az erdőbe. Elbújt az első öreg tölgyfa koronájába, a lombok közé. „No,
itt végre kifújom magam!” – fütyürészte. De nem sokáig lehetett nyugta itt sem!
A madarak, akiket korábban kirázott a fészkükből, ráismertek. Körülfogták,
csipkedték. A tölgyfa jól megkapaszkodott gyökerével a földbe, megfeszítette
erős törzsét, s addig rázta-rázta a szelet, míg az hopp, leesett a földre,
rohant-rohant a hegy felé.
Ahogy közeledett, a hegy sziklákat kezdett görgetni feléje,
hogy betemesse. Innen is iszkolnia kellett. A falu felé vette útját. Már alig
volt jártányi ereje. Gondolta, az emberek majd csak befogadják. Beosont az első
ház ajtaján, hogy lerogyjon egy nagy fotelbe. De már ugrania is kellett ki az
ablakon, mert a házigazda söprűvel fogadta.
Ekkor már szepegett a kis szél, kócos fejét lehajtva
oldalgott a réten. Nagyon megbánta minden csínyét. Könnyei megöntözték a
szomjas virágokat. A virágok meg is kérdezték:
- Ki
vagy te, kedves vendég?
- A
szél nem akart hinni a fülének. Nagy nehezen elmesélte, miért sír, hogyan járt,
mennyire fáradt. A rét megsajnálta, s elhitte a szélkölyök suttogását, hogy meg
akar változni.
- Jól
van, jól, ne sírj már! Én segítek rajtad! Tudod mit? Bújj be szépen a füveim,
gyökereim közé, ott senki sem fog rádtalálni!
Így is történt. A fáradt, álmos kis szélgyerek bebújt a rét
alá, betakarózott a füvekkel, virágokkal, s nyomban el is nyomta az álom. Igen
ám, de szép fehér haja kint maradt. Puha szálai finoman hajladoztak a
levegőben. Amikor az emberek meglátták, elnevezték árvalányhajnak.
De ugye, ti is tudjátok, hogy amelyik réten árvalányhaj
fehérlik, ott halkan kell lépkedni?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése