Nyikolaj Nyekraszov: Fagy-kapitány éneke

Nem szél töri-zúzza a fákat,
patak se csörög – de nem ám!
Ím Fagy-kapitány lova vágtat
országa fehér havasán.

Megnézi – kopár ez az ösveny,
befútta-e förgetege?
Nem villog elő moha zölden?
A rét füve nem csupasz-e?

Hogy szép-e a hódísz a tölgyön?
Fenyőkön a vattacsomó?
S a jég, ez a mord vizi-börtön,
béklyót ver-e? holt a folyó?

Fönn lépdel, a fák sudarára,
megreccsen alatta a jég,
dérlepte ezüst a szakálla,
egy szála ragyogni elég.

Egy karcsu fenyő tetején ül,
ver végig a zöld galyakon,
kiáll a csúcsára vitézül,
s gyújt dalra, kemény-szilajon.

*

„Szél, hó, köd, eső – csupa szolgám!
A tenger alázza magát:
megáll, ha kívánom, a hullám,
rajt rakjak jégpalotát.

Folyót szelidítek igámmal,
csördítem az ostoromat:
rakván csuda-jéghidat által:
nem épit az ember olyat.

A tegnapi gyors folyam-árra
az én hadi-népem ügyel:
jegén gyalogútas jár ma
s szekér zörög át terüvel.

A síri világba leszállni,
holtak közibé szeretek:
kerülhet utamba akárki,
szívére fagyot lehelek.

A tolvaj ijedve neszel föl,
ha jól odacsörditek én:
megáll a lovas, lova prüszköl,
míg zengek a fák sürüjén.

Manókra gyanakszik az erdőn
az asszonyi nép, s hazafut,
a részeg nézdel esengőn:
bolonditom így a falut.

Mit kréta, ha festek az arcon!
Az orr csupa láng – igazán!
Szakáll? Nosza összefagyasztom,
hogy fejsze ha vágja talán!

Kincs kell? Biza nincs hiba abban.
Gyémánt maga bár a göröngy.
Tündöklik az én birodalmam:
szikrát vet a jégben a gyöngy.”

/Ford.: Kormos István/