Selma Lagerlöf: A Bölcsek Kútja

 

Júdeát, ezt a hajdani tartományt egyszer meglátogatta az Aszály. Beesett szemekkel, fanyar képpel vándorolt az elsárgult mezőkön, a megfonnyadt bogáncsok között.

Nyár volt. A Nap árnyéktalan ormokat perzselt, s még a szellő is valóságos mészkőporfelhőt kavart a fehér vidéken: a völgyben a nyájak kiapadt patakok mellett ácsorogtak, és lábukkal a földet kaparták.

Az Aszály körbejárt, szemügyre véve a vizeket. Eljutott a salamoni tavakhoz. Méltatlankodva látta, hogy a sziklás partok között még csobog a hullám. Majd a híres Dávid-kutat látogatta meg Betlehemben. Abban is talált vizet. Húzta a lábát az országúton, amely Betlehemből Jeruzsálembe vezetett. A távolság felénél tartott, amikor az út mellett megpillantotta a Bölcsek Kútját. Úgy vélte, régen kiapadt már. Leült a vízszakállas kövekből álló kútkagylóra, és a mélybe nézett. Elégedetten állapította meg: no, ennek se sok kell, hogy kiapadjon.

A tiszta vízfelület, mely máskor a csurgóig ért, mélyről csillant. Tört tükrét iszap és hínár szennyezte.

A kút meglátta az Aszály barnára cserzett ábrázatát, s félénk csobbanást hallatott.

-         Kíváncsi vagyok, mikor végzed be – szólt az Aszály -, mert aligha számíthatsz újabb éltető vizekre. Eső meg két-három hónapig aligha lesz, hál’ Istennek.

-         Légy nyugodt – sóhajtott a kút -, rajtam már semmi sem segíthet. Paradicsomi forrásnak kellene fölbuzogni mélyemben, hogy megmaradjak.

-         -No, akkor maradok, hogy lássam sorsodat – mondta az Aszály.

Gyönyörködni akart a kút halálában, amint cseppenként tűnik el belőle a víz.

Elégedetten ült vissza a kövekre, és kárörvendőn hallgatta, mint nyög a kút. Az is megnyugtatta, hogy szomjas vándorok érkeztek: leeresztették a csöbröt, de csak néhány csepp poshadt víz került bele.

Így múlt el a nap, s mire eljött a sötétség, az Aszály ismét a kút mélyébe pillantott. Kevésnyi víz még csillant benne.

-         Maradok éjszakára is – mondta -, csak nyugalom. Ha megvirrad, újra megnézlek, véged van-e már?

Összehúzta magát a kút tetején. Az éj, mely forróságával kegyetlenebb volt a napnál, hatalmába kerítette Júdeát. A kutyák és a sakálok egyfolytában üvöltöttek, fülledt istállókból tehenek és szamarak válaszoltak nekik. Ha olykor szél támadt, nem enyhítette a hőséget: forró volt az és nyomasztó, mint lehelete valamely alvó szörnynek.

A csillagok tündököltek, s az újhold zöldeskék fényben fürösztötte a dombokat. A sugárzásban az Aszály karavánt látott közeledni, a domb felé tartott, ahol a Bölcsek Kútja volt.

Az Aszály szemügyre vette a hosszú karavánt, s már előre kuncogott: a kiszikkasztó szomjúságtól űzött vándorok egyetlen csepp vizet sem lelnek majd. Olyan sokan vannak, hogy teli kút se lenne elegendő ember s állat szomját oltani. Hirtelen úgy tűnt neki: éjben imbolygó kísértetkaraván ez: a tevék, amint fölemelkedtek a horizontot záró tetőn, mintha égből ereszkedtek volna alá. A holdfényben óriásokká nőttek, s könnyedséggel vitték báláikat. Aztán látta, hogy elől három fényes szőrű teve lépked. Rojtokkal szegélyezett nyergekben előkelő utasokat visznek.

A karaván a kútnál megállt: az állatok háromszor hajlították be lábszáraikat, úgy heveredtek el a földön, az urasok pedig lekászálódtak. A három fényes szőrű teve azonban állva maradt: az áthatolhatatlan nyüzsgésben feltartott fejükkel, hátukra tornyozott csomagokkal kitűntek a többiek közül. Utasaik nyomban az Aszályhoz léptek, hogy köszöntsék, miközben kezükkel homlokukat és mellüket érintették. Az Aszály észrevette, hogy mindhárman hófehér köntöst s hatalmas turbánt viselnek, melynek felső részén egy-egy fényes csillag tündököl. Ragyogásuk mint az ég csillagáé.

-         Messzi földről jöttünk – szólt az egyik idegen -, kérünk, mondd meg, ez a Bölcsek Kútja?

-         Ma még az, de holnaptól már nem. Reggelre elapad – felelte az Aszály.

-         Ha te ülsz a kövein, nem is lehet másképp – jegyezte meg a vándor -, csakhogy ez a kút szent, s vize nem apadhat el. Különben miért neveznék így?

-         Hát aztán mit segít ez rajta? – gúnyolódott az Aszály -, a három bölcs már rég a Paradicsomban van.

Egymásra villant a szeme a három utazónak.

-         Talán ismered a kút történetét? – kérdezték.

-         Ismerem én mind a kutak történetét, a folyókét, a patakokét, meg a forrásokét is – hangzott a hencegő válasz.

-         Akkor örvendeztess meg bennünket csupán ennek a kútnak a történetével. Közrefogták a minden gyarapodás ellenségét, és lesték a szavát.

Az Aszály köhintett néhányat, letelepedett a kút peremére – mint mesemondó a magas székre -, és elkezdte:

-         Gábeszban, Média egyik városában ( amely város a sivatag szélén épült, s ezért számomra fontos menedékhely) sok-sok évvel ezelőtt élt három férfi. Tudományukat messze földön ismerték. Koldusszegények voltak, ami annál inkább feltűnt, mivel Gábeszban becsülte volt a tudománynak, s ráadásul jól fizették is. A három emberünk azonban kirítt a sorból. Az egyik idős volt, túlságosan idős, a másik leprában szenvedett, a harmadik pedig szerecsenképű volt, duzzadt ajkakkal. Az öreget kora miatt nem nézték semminek – hiszen mit lehet tanulni tőle? - , a leprástól félrehúzódtak, a négerről pedig hallani sem akartak, mert: miféle bölcsesség származhat Etiópiából?

A három bölcset közös sorsuk fűzte össze. Napközben ugyanazon templom bejáratánál nyújtották kezüket alamizsnáért, éjszaka egyazon helyen hajtották álomra fejüket, így legalább könnyen telt az idő. Együtt gondolkodtak a világ folyásán, csodálva annak szépségeit, és megfigyelték az embereket is. Az egyik éjjel kint aludtak a nyomorúságos ház tetején, melyen bódító illatú mák virágzott. Az éj közepén egyszer csak az öreg fölébredt. Körbejáratta tekintetét majd fölrázta a többit:

-         Áldjuk a szegénységünket, hogy olykor a szabad ég alatt kell hálnunk: nézzétek az eget!

Ez az éjszaka felejthetetlen volt: a vidéket mennybéli fényesség ragyogta be, az égboltozatot fényhullámok barázdálták, mint partot a tengerár, s ebben a hullámzásban úsztak a csillagok. Mélységből sugárzott fel fénytestük, és az égi ormokon tündökölt.

Fönt, messzi fönt – látták a bölcsek – sötét korong tűnt fel. Amint áthajolt a kristálytérségen, labdának látszott. Aztán egyre közeledett, s mint feslő rózsabimbó ( bár száradna le valamennyi!), fényrózsaként nyílt ki előttük, mely egyre nagyobb lett, s ahogyan a rózsabimbóról leválik a sziromlevél, erről is a sötétség burka. Négy levélkén játszott a fény, körben a rózsán. Egészen közel érve aztán egy csillagnál megállapodott. Eltűnt fekete sziluettje, levelenként föltárult hajnalpír kelyhe, s lett csillagok közt csillámló csillag.

Látva ezt a bölcsek, tudásuk így szólt belőlük:

A földnek ebben az órájában hatalmas királynak kellett születnie, akinek ereje meghaladja a cirkuszi királyét, és meghaladja Nagy Sándorét. És ekkor így szóltak egymáshoz:

-         Keressük meg az újszülött anyját és atyját, s mondjuk el, amit láttunk. Talán jutalmat kapunk: pénzzel teli erszényt vagy arany karkötőt.

Azonnal vándorbotot fogtak, és nekivágtak az útnak. Átmentek a városon, elhagyták annak kapuját. Akkor meg kellett állniuk: előttük a végtelen sivatag, melytől az emberek irtóznak…Az új csillag abban a pillanatban fénnyel pásztázta a homokot: utat jelölt, merre haladjanak tovább.

Egész éjjel bandukoltak a sivatagban, miközben szünet nélkül az újszülött királyról beszélgettek, akit majd aranyos bölcsőben találnak, amint éppen drágakövekkel játszadozik. S hogy jobban teljék az éjszaka, azt is megtanácskozták, mit mondjanak a királyi gyermek anyjának, apjának.

-         Égi jel közli: fiukat szerencse kíséri életében, hír és erő, s hogy hatalma nagyobb lesz Salamonénál.

Büszkék voltak a bölcsek, hogy nekik adatott meg Istentől, hogy a csillagot meglássák.

Már húsz erszény aranyról álmodoztak, de lehet, hogy több is üti a markukat, és attól fogva nem lesz gondjuk a nyomor!

Én mint az oroszlán, lesben álltam – folytatta az Aszály -, a szomjúság kínjaival akartam megtörni őket, de hasztalan: egész éjszaka a csillag volt a vezérük, s mire pitymallott, s a többi csillag kioltotta lámpását, az a fényes tovább ragyogott nekik, míg egy oázishoz nem érkeztek, ahol datolyapálmák és csobogó forrás fogadta őket. Egész nap itt pihentek, s csak az éj leszálltával folytatták útjukat, miután a csillag újból föltetszett a látóhatáron.

Az emberek azt beszélték, csodálatos utazás volt: a csillag védte bölcseinket éhségtől, szomjúságtól. Erős vezetőjük volt ez az égi jel a roppant homokon, a perzselő napon és a tomboló viharban.

A bölcsek naponta elmondták: Isten oltalmaz minket utunkon, mert sz ő követei vagyunk.

Lassanként azért bekerítettem csillagvándorainkat – dicsekedett az Aszály , kiszáradtak, mint a homok, amelyen jártak: terméketlen gőg, fölperzselő kapzsiság töltötte el őket.

-         Mi vagyunk Isten követei – hajtogatták egyre -, s az újszülött atyja karavánt ad nekünk.

A csillag végül a nevezetes Jordán folyóhoz, majd Júdea halmaira vezette mindhármukat. Az egyik éjjel aztán megállt a zöld olajlombok közé bújt, sziklás emelkedőre épült kisváros: Betlehem fölött.

A bölcsek szeme erődök, erős tornyok, várfalak után fürkészett, s minden más után, ami egy királyi város tartozéka, de ilyesminek nyoma se volt. És ami még elkeserítőbb, hogy a csillag fényesőjét nem a város közepére, hanem egy, a város szélén meghúzódó barlangra csorgatta, amelynek bejárati nyílása ettől földerengett.

S lám, a három messzi vándor anyja ölén, csöndes álom ringatóján meglátta a kisdedet.

Jóllehet, még azt is látták: fénykoronát hord, belépni mégsem akartak. Kinn álltak a barlang előtt, s nem jósoltak királyi sort, ahogyan előbb tervezték. Észrevétlen elosontak, ismét fel a dombtetőkre.

-         Mint mi, ők is koldusok – így mondták -, minek jöttünk hát idáig? Tréfálkozott Isten velünk, mikor tisztességet adni küldött pásztor gyermekének? Ő se lesz több, mint a többi, akik nyájaikat őrzik lenn a völgyi legelőkön.

Az Aszály itt lélegzetnyit pihent, s hallgatóira nézett.

-         Nincs igazam? – kérdezte. – Sok minden van a világon, ami száraz, gyümölcstelen, miként a homoksivatag. De az emberek szívénél alig van terméketlenebb.

Majd folytatta a történetet:

A bölcsek nem jártak messzi, amikor úgy érezték, eltévedtek, nem jó irányba követték a csillagot. Az égre tekintettek, hogy tájékozódjanak. A csillag azonban, amely a hajnalfénnyel ébredt, s vezette őket, eltűnt a mennyboltról. Arcukról lefutott a vér, s mély szomorúság telepedett szívükbe.

Ami ezután történt, emberileg tán örvendetes. A bölcsek, hogy nem látták a csillagot, rádöbbentek: vétettek Isten ellen. Úgy jártak – borzongott az Aszály -, mint az őszi föld, ha beáll az esőzés. Megrettentek, mint amikor az eget villám hasogatja: meglágyult természetük, s az alázatosság zöld ága sarjadt ki szívükből. Három nap, három éjjel vándoroltak, hogy megtalálják a gyermeket, és előtte leboruljanak. A csillag azonban messzi tűnt, s ők mindjobban utat tévesztettek. Elborította lelküket a bánat. Két éjszakán átkelve, a harmadikon ehhez a kúthoz érkeztek. Vize fölé hajoltak, hogy igyanak. Tükrén csillag rengett, az ő csillaguk visszfénye játszott, mely vezérük volt a fölkelő Nap országától idáig.

Isten megbocsátott nekik: a csillag újra kiült sátorcsúcsára az égnek, s megindult előttük, ismét csak Betlehem felé.

Odaérve most már bementek a barlangba, térdre borultak a gyermek előtt, és így szóltak:

-         Tiszta tömjént, drága fűszereket hozunk majd neked, aranyos tálakon: Te a leghatalmasabb király leszel, aki valaha ezen a földön élt a teremtés kezdetétől a végső napig..

A gyermek akkor kinyújtotta kezecskéjét, s a bölcsek fején pihentette. Amikor fölálltak, észrevették, hogy az öreg koldus megifjodott, a leprás megtisztult, s a néger szép szál fehér emberré változott. Úgy hírlik, olyan tekintélyt szereztek, hogy hazájukba visszatérve királlyá választották őket.

Az Aszály végére ért a történetnek. A három idegen elismerően szólt:

-         Jól beszéltél, az igazság szólt a szádból.

-         Nekem különös – fűzte hozzá az egyik -, hogy a bölcsek megfeledkeztek a kútról, melynek tükrén rengett csillaguk.

-         Jutalma lehetne örökösen az élet – jegyezte meg a másik -, emlékeztetni az embereket, hogy jobb sorsuk büszkeségükben hagyja el őket, de az alázatosságban ismét visszatér hozzájuk.

-         Az élőknél hitványabbak a holtak? – kérdezte a harmadik

-         A hála ismeretlen az Éden-lakóknál?

Az Aszály, hallva e szavakat, fölismerte a három vándort, és feljajdult. Aztán mint az őrült futni kezdett, hogy ne lássa-hallja a bölcseket, amint szólítják szolgáikat, s azok a tevéket a kúthoz vezetik. Mindegyik hátán vizesbála volt, s a szegény haldokló kút megtelt tiszta vízzel, melyet a Paradicsom forrásából merítettek.

/Ford.: Tóth Sándor/