Lőrinczy György: A madárijesztő

 

-         Merre szebb, merre legszebb a világ? – kérdezte magamagától Mézes Laci miközben szanaszét tekintgetett a gyönyörü völgyön, ahová nyaralni jött  Laci barátunk az édesanyjával.

Benn, a faluban szorgalmas emberek dolgoztak. A lombos akácok között méhek zsongtak. A torony harangja meg-megcsendült. A völgyet kék hegyek koszorúzták. A réten tarkabarka virág illatozott, pillangó repdesett és a patak csacsogott. A tarlókon kalásztenger hullámzott és fönn, a dombok fölött erdő suttogott. Akármerre nézett Mézes Laci mindenütt azt látta, hogy mindenütt szép a világ. Sőt, mindenütt a legislegszebb. Hogyne volna szép! A jó Isten teremtette.

De egyszer csak megakadt a szeme. A világ szépsége eltünt. A domboldalon ugyan sárga kalásztenger hullámzott, amint a kósza szél meg-megsimogatta, de az aranyló kalászok közül furcsa kis teremtés nyujtotta ki a fejét. Olyan volt, mint a mesebeli manó. Ruhája rongyos, a szél ki- és beforgatja libegő kabátját s a fején ütött-kopott kürtőkalap emelkedik. A buta kis manó botot tart a kezében. A buta kis manó ugy látszik, fölfelé kapaszkodik a dombon, alkalmasint a hegytetőre igyekszik. Két karját kitárja, talán a barátságos verebeknek, akik látogatóba érkeznek hozzá innen is, onnan is.

Nagyon szemtelen kis látogatók. Seregestül szállják meg a buzatáblát és hegyes, éles csőröcskéjükkel meg-mecsipkedik a duzzadó kalászokat. Laci barátunk meg is haragudott. Az, aki a buzát elvetette, bizonyára nem azért vetett, hogy most a verebek csépeljenek! Mi marad a gazdának, ha ellopják az orra elől a termését? Laci a manóra kiáltott:

-         Verje szét a tolvaj verebeket!

Se biz a manó meg se moccant. Kabátját ugyan meg-meglibbentette a szél, de a verebek arra fittyet hánytak. Laci azokra is rájuk kiáltott:

-         Takarodjatok innen!

Dehogy takarodtak! A verébnek is van esze. Az éhes tolvajok már kitapasztalták, hogy a buta kis manótól nem kell félniök. A verebek már tudták, hogy a buta kis manó csak madárijesztő. A verebek csak azért se ijedtek meg. Sőt, annál jobban vérszemet kaptak. Nemcsak a buzát szállották meg, de a manót is. Vállára ültek. Megkopogtatták a viszontagságos kürtőkalapot: mi van alatta? A kalap alatt kemény papirosból összenyirt, festett pofája volt a manónak. Az orra alá bajuszt is pingáltak, hogy annál félelmetesebb legyen. De hiába, a verebek a torzonborz bajusztól sem ijedtek meg. Sőt, csufondárosan meg is tépázták. Olyan lármát csaptak, mintha a torzonborz bajuszt nevetnék és csufolnák. Már csak az hiányzott, hogy a madárijesztő ijedjen meg a madaraktól. Hogy egyszer csak a manó szökjék meg a verebektől, nem a verebek a manótól.

A tudós verebek már mindent kifürkésztek. Átvizsgálták a madárijesztőt tetőtől-talpig. Kisült, hogy a madárijesztő csak annyi, hogy a babkarót felöltöztették. Kabátot huztak rá, kockás nadrágot, a fejére kürtőkalapot nyomtak. Az arca helyére papiroson torzonborz bajuszu emberarcot festettek. No, ettől bizony Verébország meg nem ijed! Hiszen ez csak akkor mozdul, ha a szél meglóditja rajta a ruhát. Máskülönben se kezét, se lábát meg nem mozditja. Hiába adtak a kezébe mogyorófapálcát. Mert a nogyorófapálca is csak ugy ér valamit, ha jó kézben van. De a babkaró kezében csak annyit ér, mint a mogyorófapálca kezében a babkaró. A veréb csak fittyet hány erre is, arra is.

A buzára azonban nem hánytak fittyet a büszke verebek. Sőt, ugyancsak szorgalmasan lakmároztak tovább. Ha jóllaktak, éppen a madárijesztőre telepedtek le megpihenni.

-         No, komám, most ijesztgess!

Komám azonban, persze, most se moccant meg. A verebek csiripeltek és komám hallgatott. Laci barátunk pedig bosszankodott.

-         Na, megálljatok, haszontalanok!

Képzelhetjük, hogy a verebek nem állottak meg. Elröppentek és buzgón dézsmálták a buzát. Aztán megint visszaröppentek a madárijesztőre és dicsekedtek. Kövér begyük kigömbölyödött az elfogyasztott tiszta buzától. Némelyik majd kipukkadt.

-         Jaj, be jóllaktunk!

Hát egyszer csak valami csoda történt. A madárijesztő kezében mérgesen megsuhant a mogyorófapálca.

-         Hess, tolvaj! Hess!

A madárijesztő talán elaludt az előbb, most meg fölébredt. Egy-két hizott verebet hamarjában jól nyakon is legyinthetett suhogó vesszőjével, mert a vidám csiripelők riadtan szétrebbentek. A buzatábla szélén terebélyes vadkörtefa nyujtózkodott. Azt szállották meg. Ott, a körtefa ágai között tanakodtak.

-         Mi történt? Mit tegyünk?

Lesték a madárijesztő manót: mit csinál? De a manó csöndesen állott, mintha semmiről se tudna semmit se. A verebek megint visszaröppentek a manó vállára. Csipkedték kabátját, a kürtőkalapját, az élelmesebb verebek meg a buzakalászt. Éppen, mint azelőtt. De az ijesztő bácsi kezében megint megsuhant a pálca.

-         Hess! Tolvaj! Hess!

A dolognak fele se tréfa! A verebek szétrebbentek. A vadkörtefa megint verébtanáccsá változott. Nem tudták, mi történt, de azzal mihamar tisztába voltak, hogy a madárijesztővel nem lehet tovább is komázni. Sőt a buzával se! Az előbbi madárijesztő mindent eltürt, ez meg ugy csapkod a botjával, mint a mannydörgős ménkü! Jobb, ha más hazát keresünk! Alkonyatkor már hire-hamva sem volt a verébnek a buzatábla környékén.

Kár, hogy nem volt. A dicső verebek akkor láttak volna csak igazi furcsaságot. A madárijesztő, a furcsa és buta kis mozdulatlan manó, akkor sürgött-forgott csak igazába! A földhöz vágta a mogyorófapálcát. Földhöz vágta a kürtőkalapot. A kabátját levetette…A babkaró csupaszon maradt.

És a babkaró mellett ott állott maga teljes nagyságában Mézes Laci barátunk. Elmésen kieszelte, hogy ő bujik a madárijesztő gunyájába. Beleöltözött. És ő kapta kézbe a mogyorófapálcát, ő suhintotta nyakon a falánk és tréfás verebeket, ő volt a madárijesztő. De ezt a verebek sose tudták meg.