Akiről most mesélni fogok nektek, ez a kedves jó kicsi leányka nem palotában
lakott, nem aludt finom selyempaplanos ágyban. A karácsonyt sem ugy ünnepelte
meg, mint ti, édes süteményekkel, finom pecsenyékkel, drága uj játékokkal.
Ez a kisleány, a kis Rózsika, nagyon szegény emberek gyereke volt. Kint
laktak a város végén, ahol édesanyja kertészkedett: olyan kicsi házban laktak,
hogy alig látszott ki a földből. Akkora ablaka volt az egyetlen szobának, mint
a két tenyerem és télen, mikor nem lehetett az udvaron játszani, ebből az
ablakból nézegette Rózsika a kopár fákat, a szürke eget s a szaladó kültelki
villamosokat.
Néha-néha beküldte a városba édesapja. Virágot kellett vinnie vagy üzenetet
a boltos bácsinak, aki tőlük vette a virágot. Ilyenkor nagyon boldog volt
Rózsika. A virágosbolt mellett, a sarkon óriási bazár volt s annak számtalan
kirakata tele szebbnél-szebb, szinesebbnél-szinesebb dolgokkal.
De Rózsika csak a babakirakatot nézte mindig. Ott is csak egy babát, egy
gyönyörü szőkehaju alvóbabát, amelyik hosszu idő óta már ott állott a kirakat
egyik sarkában, kinyujtott karral, mintha üdvözölné a kislányt és szép
nefelejcs-szemével mosolygott reá.
-
Ha nekem egyszer ilyen babám lehetne, ha én egyszer
ezt a gyönyörü babát megkaphatnám, soha többé nem gondolnék más játékra. Hogy
megbecsülném, hogy szeretném, - gondolta vágyakozva. – Hiszen az öreg Kati
babámat is hogy szeretem, pedig rongyból van a feje, fából a teste és cérnából
a haja. Tovább szeretném őt is, de ha ez a baba az enyém lehetne, én volnék a
legboldogabb kislány a világon.
Karácsony előtt beteg lett Rózsika mamája. Meghült a nagymosásnál és
tüdőgyulladással, lázasan feküdt napokon át. Éjjel a kertész ápolta, nappal
Rózsika volt mellette, mert a tanitó néni elengedte az iskolából. Neki kellett
takaritania, teát főzni, meg egy kis levest maguknak. Közben orvosságot adott a
betegnek és vigyázott, hogy ki ne takarózzék.
Igy jött el a karácsony. Rózsikáéknál még szegényebben mint máskor, mert
minden fillér orvosra, patikára kellett.
Közeledett az este. A mama csöndesen aludt ágyában, arcáról lassan eltünt a
láz. Gyógyulóban volt.
Rózsika ült a kicsi ablaknál. Szomoruan nézett az utcára, ahol vidám arccal
siettek az emberek, mindnek csomaggal volt tele a keze. Még a villamosok is
vidámabban csilingeltek. Rózsika csak nézte a hulló hópihéket, amelyek
egyenesen az égből jöttek és megint csak a gyönyörü babára gondolt.
-
Most elszabadulhatnék hozzá – mondta magában és
odanézett az ágyra, ahol édesanyja elég nyugodtan aludt. – Fel sem ébredne
addig szegényke, és én nagyon sietnék.
Már nyult is a nagykendője után, hogy indul, de az ajtóban szivdobogva
megállt. Hátha mégis felébredne a beteg?! Hátha szomjas volna és nem lenne
senki, aki neki vizet adjon…Hátha lecsuszna a takarója?! Vagy megijedne
egyedül?!
Ledobta magáról a kendőt és elszégyellte magát. – Rossz kisleány vagyok, -
gondolta. – Nem elég nekem az, hogy anyuskám meggyógyul, kell-e ennél szebb
karácsonyi ajándék?
Odaült halkan megint a székre és nézte tovább a sötétedő utcát.
De anyukája nem aludt. Figyelte a kislányt és nagyon boldog volt, hogy
meggyőződött jó szivéről. Mikor hazajött a kertész, sugott neki valamit a
beteg. Rózsika észre sem vette.
És mikor este meggyujtották a kis karácsonyfa-ágat, a fehér asztalteritőn
ott állott egy doboz, rajta Rózsika neve. Ugy-e, kitaláljátok mi volt a
dobozban? Az a csodaszép baba, amire Rózsika annyit gondolt, de sohasem merte
hinni, hogy elhozza a karácsonyi angyal.
Ezentul még jobb és szorgalmasabb volt a kislány és még nagylány korában is
megőrizte a kékszemü, pirosarcu szép alvóbabát.
És ahányszor uj karácsonyt hoztak az ujabb és ujabb évek, mindig odaültette
azt is a karácsonyfa alá és szives szóval mondogatta:
-
Emlékszel még, kedves babám, emlékszel-e arra a
régi szép szentestére?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése