A nagy pirosvirágu japánbirs lombjai között
kis cinke-család fészke húzódott meg. Cinke mama igazi háziasszonyi
gondossággal tartotta rendben a puha fészket, hogy pihés fiai jól érezzék benne
magukat s nőjjenek, erősödjenek.
Fejlődtek is a kis cinkék annak rendje
és módja szerint. Kapták a pompás kukacpecsenyét, finom légyfalatokat s
napról-napra nagyobbak lettek.
Csak az egyik fióka volt mindig éhes.
Mikor a többiek már teljesen jóllaktak, ő még mindig enni kért. Kétségbeesetten
csipogott: „ Csip-csirip, éhes vagyok!” s akkorára nyitotta ki a száját,
amennyire csak birta, hogy még enni kapjon.
Szegény Cinke mama meg kétségbeesett
repüléssel rohant el hazulrók és szállította a kis éhesnek a jó falatokat,
csakhogy jóllakjék. Már a többiek egyik szárnyuk alól a másik alá dugták a
fejüket, olyan jóizüen aludtak, ez meg csak evett, mindig evett…
Mire jóllakott, olyan fáradt lett
szegény kis Cinke mama, hogy már étvágya sem volt s a felére fogyott le.
Nőttek is, hiztak is a madárfiókák
szépen, különösen a nagyétkü.
Ez olyan kövérbegyü, széleshátu lett,
hogy a többiek már alig fértek el a fészekben: az egészet ő foglalta el s az
erősebbeknek már kint kellett aludniuk a közeli gallyakon, ugy kinyomta őket.
Lassanként aztán repülni is tanultak
Cinke mama felügyelete alatt. Már mindegyik tudott repdesni egy kicsit, csak a
nagyétkü nem. Ő még akkor is csak evett. Sokat, amennyit csak birt. Pedig Cinke
mama neki is csipogta nagy szeretettel:
„Gyer, gyere! Csipp-csipp! Emeld a
szárnyacskádat, aztán csapd le. Először lassan, aztán gyorsabban! Bátran!
Előre! Egykettő! Egy-kettő!”
De a kövér fióka hiába próbálta, nem
birta. Mindig visszapottyant. A sok evéstől olyan esetlen és nehéz lett…
A többiek már vigan repültek s
megtanultak röptükben legyet, bogarat is fogni, sőt már olyan is volt, amelyik
fészket kezdett rakni.
Csak a nagyétkü nem tudott semmit, mert
mozdulni is alig birt a hájától. Nagyon elszomoritotta ez szegény Cinke mamát s
egy szép napon gondolt valamit…
Gondosan megkefélte, elrendezte
tollruháját, felkötötte legszebbik virágfőkötőjét s bekopogtatott a nagytudásu
Hollóhoz.
Ez éppen olvasott…
Amint meglátta látogatóját,
feltaszitotta homlokára a feketekeretü pápaszemet és figyelmesen hallgatta
végig Cinke mama panaszát.
Azután felnyitott egy nagy öreg
könyvet, egy kicsit olvasott belőle s végre igy szólt:
„Rendben van! Itt van egy csomó bogyó!
Egy hétig a fiatal urat csak ezzel szabad táplálni…Keserű, de hasznos!
Pecsenyét nem ehet, mert elhájasodásban szenved! Egy hát mulva pedig tessék
repülésre fogni, mert mi madarak ezzel erősödünk, ez a mi sportunk. Ha pedig az
urfi jó falatokat akar, ne tessék az etetésével bajlódni, szerezzen ő magának!”
Igy is történt…
Hiába kért, könyörgött, csipogott a
kövér cinkefiu, nem kapott egyebet, mint a keserű bogyóorvosságot. Szegény kis
karcsu Cinke mamának meg majd meghasadt a szive, hogy fiókája ugy éhezik, de
azért hősiesen megtartotta a nagytudásu Holló utasitásait.
Keserves két hét volt.
Le is fogyott a kis Cinkefi alaposan…de
előnyére, mert minél jobban telt a hét, és minél soványabb lett, annál jobban
tudta emelni szárnyacskáját: s – uramfia! – vasárnap reggelén egyszerre csak
huss! kiröpült a fészekből!
Milyen boldog volt! Vigan cikázott a
levegőben. Könnyünek, frissnek érezte magát s most már ő is meg tudta fogni a
levegőben röpködő bogarakat, legyeket…
Mikor pedig este fáradtan, de
megelégedetten hazatért, igy szólt hozzá Cinke mama:
„ Csipp-csipp! Jegyezd meg, fiókám!
Nemcsak enni, hanem dolgozni is meg kell tanulni, hogy nagykorotokban a magatok
szárnyán is meg tudjatok élni!”
Azzal végigsimogatta fiókája tollas
fejecskéjét s boldog csicsergéssel tértek nyugovóra…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése