Mandika szőkefürtös, mosolygó arcocskáját pirosra csipte a decemberi fagyos
hideg, amint karján táskájával, fehér prémes bundácskájában szaporán igyekezett
az iskolából hazafelé. Kezét szorgalmasan benntartotta a meleg muffban és lába
alatt csak úgy ropogott a karácsony előtti frissen esett hó.
A munkások az út mellett nagy hóbuckákat lapátoltak, s messze hallatszott a
suhanó szánkók csilingelése.
Amint illedelmesen lépegetett Mandika, utja egy játékkereskedés előtt
vezetett el és kirakatára pillantva, megbűvölve állott meg.
Elfelejtett mindent: hideget, iskolát, hazamenetelt, ebédet…mert a kirakat
kellős közepén egy gyönyörü göndörhaju nagy baba ült. Majdnem olyan nagy, mint
Mandika…A baba nyakában pedig egy táblácska lógott, amelyre az ár mellett ez
volt felírva: „ Én tudok aludni, sírni,
nevetni , beszélni és járni!”
…Én édes Istenem! Ép egy ilyen babára vágyott már Mandika réges-régen. Ez
volt minden álma…
…De az ára!?...Az ára olyan nagy volt, hogy erről szó sem lehetett, mert
Mandika apukája ennyit mégsem áldozhatott egy babáért, s ezt Mandika, mint
helyes, okos kislány mingyárt tudta is.
De nézni azt lehet! Az nem kerül semmibe sem. S még milyen óriási piros
pettyes labdát tart a kezében ez a szépséges babatündér.
Mandika nézte-nézte, de egyszer csak azt érzi, hogy mellette még áll valaki,
aki hasonló megbűvölt szótlansággal bámulja a remek játékkirakatot.
-
Hát te, Pistike, mit szeretnél innen? – fordult
Mandika a mellette álló vékony, foltosruháju kis fiuhoz.
Pistike szégyenlősen rezzent össze,
mert ő is ugy elfelejtkezett a köszönésről a sok gyönyörüség szemléletében, Mint Mandika a hazamenetelről.
-
Én bizony azt a csomó harcoló kis katonát
szeretném – felelte illedelmes köszönés után a kis fiu – amelyiknek az a kis
ágyúja is van! Az a legszebb minden játék között! – s csak ugy vacogott a doga
a didergéstől, miközben beszélt.
-
Na, de sietek is haza, - folytatta – mert elhül
a meleg tej, amit beteg édesanyám számára kaptam a tejkiosztóban. Aztán tüzelőnk
sincsen most otthon, amin megmelegithetném s hidegen kellene hogy megigya,
pedig szegény ugyis mindig annyira fázik, alig bir fölmelegedni!
Azzal már indulni is akart.
-
Várj, én is veled megyek! – szólt Mandika s ő is
elindult. Régi ismerősök voltak, mert Pistike sokszor volt náluk, amikor özvegy
édesanyja a kertben napszámra dolgozott a Mandika édes mamájánál.
Olyankor virágot szedtek, pillangót
kergettek. Pistike még a legmagasabb fára is felmászott, hogy Mandikának a
piros, ropogós cseresznyét lehozza.
-
Hát te, miért jöttél igy el kabát nélkül,
Pistike – folytatta a beszélgetést Mandika – hiszen igy te is beteg lehetsz s
akkor még nagyobb baj lesz nálatok!
-
Csak sietve szaladtam el – felelte Pistike – míg
édesanyám elszunnyadt s őrá teritettem az én kabátomat is, hogy fölmelegedjen.
Azt mondta a doktor úr, hogy jó melegben legyen, ugy gyógyul meg! – közben
pedig hol az egyik, hol a másik kékre fázott kezét fujta, hogy meg ne fagyjon.
Mandika jó szive igen megesett az
édesanyját igy szerető kis fiun, és azt mondta:
-
Tudod mit, Pistike? Ti is arrafelé laktok , mint
mi. Odaadom neked az én jó meleg muffomat, mert nekem kesztyűm is van – azzal
már a Pistike nyakában lógott a Mandika fehérprém muffja – s dugd bele a
kezedet, igy nem fogsz fázni! Én meg addig viszem a teheskannát az
utcaajtótokig. Ott odaadom azt neked, te
meg visszaadod a muffomat!
Ugy is történt. S egyik gyerek sem
vette észre, hogy hátuk mögött lassu hajtással az út közepén egy hófehér autó
halad, amelyben egy jóságos, kékszemü, őszszakállu úr ül, aki már a játékos
boltból kijőve figyelte őket és most kiváncsi volt, hová megy a két gyerek…
Mikor elváltak, ő is tovább hajtatott
és magában mosolyogva gondolkozott…
…Hazatérve Mandika, elmondta a
Pistikéék szomoru sorsát s jólelkü édesanyja azonnal intézkedett, hogy naponta
meleg étel kerüljön a szegény beteg asszony otthonába s tüzelőjük is legyen,
hogy a derék Julis néni mielőbb meggyógyuljon.
Attól fogva pedig Mandika minden nap a
szépséges kirakat előtt ment haza az iskolából, hogy legalább karácsonyig
gyönyörködhessék kedvenc babájában s minél közelebb volt az ünnep, annál jobban
elszorult a szive a válás gondolatára.
Eljött Karácsony előestéjének napja.
Mandika még egy bucsulátogatást tett a játékbolt kirakatja előtt, de
belesápadt, amikor odaért…A tündérszép baba labdástól eltünt…Már más játék volt
a helyén.
Lassu léptekkel, lehajtott fejjel
indult hazafelé…el sem bucsuzhatott tőle…Vajjon kinek viszi a Jézuska? Ki lesz
az a boldog kis lány?...
Könnyes szemmel gondolt rá és szótlanul
nézte a hullongó, nagyszemü hópelyheket, amint hófehér takaróval diszitették
fel az utcát a kis Jézuska születésének tiszteletére.
Megérkezett karácsony estéje! A
gyermekek legboldogabb napja s a karácsonyfa szépséges ünnepe…
A betlehemesek fehér kantusokban, elől a
fényes nagy csillaggal énekelték végig a várost s járták a bundás pásztorok
kiséretében az utcákat.
Egyszerre csak egy szép fehér autó áll
meg Mandikáék háza előtt s a soför egy nagy csomaggal siet be a kapun.
Aztán a Pistikéék lakása elé hajt s ott
egy gyönyörüen diszitett karácsonyfát és több csomagot visz be, azzal halkan
tülköl s gyors hajtással eltávozik.
Mikor Pistike a fáskamrából beérkezve az ajtón belépett, mint elejtette
az ölében tartott fát, mert ilyen szép karácsonyfája sohasem volt. Az alja meg
tele volt ajándékokkal, amelyeknek tetején ott csillogott a kis ágyú a harcoló
katonákkal s mellette jó meleg télikabát és kesztyü.
Mikor meg Mandikáéknál nyilott meg a
Jézuska csöngetésére a szalonajtó, Mandikának földbe gyökerezett a lába és
elszorult a szive a nagy gyönyörüségtől, mert a karácsonyfa előtt egy pompás
kis hintaszékben ott mosolygott rá a göndörhaju, tündérszép nagy baba, nyakában
a táblácskával: „ Én tudok aludni, sirni,
nevetni, beszélni és járni!”
És a kezében most is ott tartotta az
óriási pöttyös piros labdát…
-
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
- - -
A kis Jézuska pedig szeretettel tárta
ki feléjük parányi kis kezét, hogy szivére ölelje mindazokat, akik jók és
igazak.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése