Két nevezetes ember
volt a faluban. Péter bácsi arról volt nevezetes, hogy igen szegény volt, János
gazda pedig arról, hogy igen gazdag. Péter bácsi sokszor két napig sem evett
szegénysége miatt, János gazda sokszor három napig sem fösvénysége miatt.
Péter bácsi kapta
magát egy napon és bement a kamarájába. Hátha kerül még benne valami –
gondolta. Talált is egy zsák kukoricát.
- Na már ezt meg is
kéne őröltetnem. De hogyan vigyem a malomba? Legfeljebb elkérem a szomszéd
szamarát. Talán ideadja.
Be is kopog János
gazdához.
- Adjon Isten, ami
nincsen!
Adjon bizony, mert nagyon sok nincsen, ami lehetne! Mi jót hozott Péter bácsi?
- Hát bizony én csak kérni
jöttem. A szamarat szeretném. A malomba kéne…
Ejnye, ejnye! – vágott közbe János gazda savanyú ábrázattal, - nagyon sajnálom, de én nekem már – nincs is szamaram. A múlt héten adtam el. Ha előbb jött volna…
Ebben a pillanatban
olyan bőgést hallatott a szegény, kiéheztetett csacsi, hogy nem csak az
istálló, hanem még a ház is remegni kezdett tőle.
- De én mintha
hallottam volna…
Mi…mi…mit hallott kend? – nyögte János gazda rettenetesen megzavarodva.
- Hát, hogy a szamár
ordított – bökte ki Péter bácsi.
- Úgy…? – Nohát, ha
kend jobban hisz egy szamár szavának, mint az enyémnek, akkor nem is beszélek
tovább kenddel!
Mit tehetett szegény
Péter bácsi? Hazabandukolt és a hátán vitte őrölni a kukoricáját.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése