Guy de Maupassant: Havas éj

 

Meredt, fehér a sík, még zajt se hallani.
Nagy némaság: az élet összedermedt.
Az elhagyott erdőn néhány kivert eb,
a zúzmarás fák közt vadul csaholva nyí.

 

Nincs dal, kopár, fagyos a tarló mindenütt.
A tél dühöng az árva rózsaparton.
A meztelen fák, mint megannyi fantom,
sz égre görbesztik fehér csontváz-kezük.

 

Gyorsan görög a nagy, halotti holdkorong,
mint hogyha fáznék a magányos űrben.
A pusztaságra bámul kimerülten,
s hogy látja, mily kiholt, búsan tovább bolyong.

 

Ránk szórja hidegen éles sugárnyilát,
sápadtan és kisértetin világol.
A hó sziporkát hány az éjbe távol,
oly babonásan ég a szürke holdvilág.

 

Ó, gyilkos éjszakák, madár-ölő idők!
A fákon a jeges szél zúgva nyargal.
A madarak várnak fagyott inakkal,
s nem tudnak a fagyos ágon aludni ők.

 

A pőre gallyakon üveges jégeső.
Ott ülnek és némán gubbasztva néznek,
és hajnalig lesik csak a sötétet,
s a hó fehér, fehér, s az éjjel sose jő.

 

/Ford.: Kosztolányi Dezső/